Hagyd, hogy ez a helyzet természetes módon bontakozzon ki!

Szerelem Angyalai jóskártya.

A szerelem angyalai meghallották a szerelmi életeddel kapcsolatos imáidat. Most rajtad a sor, hogy hagyd megnyilvánulni a segítségüket: ne állj az útjukba! Mások vagy a külső körülmények irányításának megkísérlésével csak frusztrált leszel, és lassítod meghallgatásra talált imád eredményét. Sokszor előfordul az életben, hogy át kell venned az irányítást, de most nem ez a helyzet.

Természetesen rendjén van, ha tudod, mi az, amit jobban szeretnél, vizualizálsz, és vannak céljaid. Határozottan kérd az angyaloktól azt, amire vágysz! Ez a lap azonban arra emlékeztet, hogy imádra esetleg más válasz érkezik, mint amire számítasz. Légy nyitott minden lehetőségre, és bízz Isten végtelen bölcsességében és könyörületes szeretetében.

Az irányítási problémák azokon a félelmeken alapulnak, hogy mások (Istent is beleértve) nem felelnek majd meg az elvárásaidnak. Ezt „vázlatírásnak” is nevezik, amikor átadsz az univerzumnak egy forgatókönyvet, hogy hogyan történjenek a dolgok, és hogyan viselkedjenek az emberek.

A vázlatírás miatt esetleg elkerüli a figyelmedet, hogy imáidra máshogy, akár megfelelőbb módon is érkezhetnek válaszok.

Tehát kérlek, hívd segítségül a szerelem angyalait, hogy erősítsék a bizalmadat, s így kiélvezhesd azokat a kreatív módokat, ahogyan az igaz szerelem elérkezik hozzád.

Amikor gyerekek voltunk, a világ még nem a zsebünkben lapult, hanem a lábunk előtt hevert. Nem volt ott minden válasz azonnal a képernyőn.

Akkor még nem sejtettük, hogy egy megismételhetetlen korszak utolsó tanúiként növünk fel. Egyszerűen csak éltünk, felfedeztünk és megéltünk.

A nemzedékkutatók ma már azt mondják, hogy mi vagyunk az a különleges, átmeneti generáció, az utolsók, akiknek még teljesen analóg gyerekkor jutott, és az elsők, akiknek felnőttként meg kellett tanulniuk a digitális világ nyelvét. Mi még emlékszünk arra, amikor nem egy gépi hang navigált minket az úton, hanem ismerni kellett a tájat. Megjegyeztük a kanyarokat, a fákat, a málló vakolatú házakat, a keritéseket, ami mögött harapós kutyák álltak lesben, és a féléretten leszedhető gyümölcsök termőhelyét. Ha eltévedtünk, nem pánikoltunk és nem a telefont nyomkodtuk, hanem kérdeztünk. Odaléptünk egy arra járó emberhez, és útba igaztást kértünk.

Mivel nem volt internet, a tudásért meg kellett küzdenünk, és éppen ez a ráfordított energia tette értékessé. Kérdeztünk, figyeltünk, és ami a legfontosabb: mertünk hibázni. A válaszok lassabban érkeztek, de éppen ezért mélyebben vésődtek be.

A kreativitás nálunk nem egy trendi kifejezés volt, hanem a mindennapi létezés eszköze. Ha nem volt játékunk, alkottunk magunknak. Egy kopott gumiabroncsból, botokból, faládákból, egy darab krétából vagy egy elszakadt kötélből egész birodalmakat építettünk magunknak. Mindenre felmásztunk, mindenhová bebujtunk, megtapasztalva fedeztük fel a világot. Nem volt alkalmazás, ami szórakoztatott volna minket, mert mi magunk voltunk az alkalmazás. Mi voltunk a szoftver és a hardver is egy személyben. Ha valami elromlott, eszünkbe sem jutott kidobni. Addig bütyköltük, amíg újra működni nem kezdett. Azt látom, hogy a generációnkból nagyon sok emberben ott van még ez a szemlélet: mi nem a problémát látjuk, hanem a lehetőséget a megoldásra.

Úgy adtunk és segítettünk másokon, hogy azért cserébe nem gyűjtöttünk like-ot. A sikert sem like-ban mértük, és nem nézettségből nyertük az önbizalmunkat sem. A valóságot láttuk, és nem egy ultrafilterezett, képmutató és felszínes világot. Viszont megtanultuk, hogy mindenhez idő kell. Megtanultunk türelemmel várni. Vártunk a foglalt telefonvonalra, a postásra, hogy válasz érkezzen egy két hete feladott levélre, és vártunk a megbeszélt találkozókra. Nem villogtak értesítések, nem létezett a „Látta” gyötrő bizonytalansága, ha a másik nem válaszol azonnal. A várakozás akkoriban nem egy hiba volt a rendszerben, hanem az élet természetes ritmusa, ami megtanított minket értékelni a pillanatot.

De ami a legfontosabb: hogy beszélgettünk. Kimondott szavakkal, mondatokkal, csendekkel, gesztusokkal. Ha összevesztünk valakivel, másnap is ott kellett lennünk a téren, és szembe kellett néznünk vele. Nem lehetett egyetlen kattintással törölni vagy blokkolni valakit az életünkből. Ez néha nehéz volt, sőt, fájdalmas, de megtanított minket a felelősségvállalásra és az emberi kapcsolatok valódi súlyára.

Ma már látom, milyen ritka kincs ez a tapasztalat. Mi vagyunk azok, akik még emlékeznek a világra, mielőtt állandó értesítések szabdalták volna fel az időnket. Napjainkban, pedig épp ez a kettős látásmód – az analóg mélység és a digitális gyorsaság ismerete – az igazi erőnk.

Nem azt mondom, hogy régen minden jobb volt. De az biztos, hogy lassabb volt, egyszerűbb és valahogy emberibb.  Az a világ ott él a sejtjeinkben, és talán épp ezért vágyódunk utána néha olyan elemi erővel.

Ha te is ebben a világban nőttél fel, akkor pontosan tudod, hogy miről beszélek.

Ugye te is emlékszel?

– John Cure –

Megerősítés Mai világunk, talán legnagyobb jellemzője a gyűlölködés, az irigység és az empátia tökéletes hiánya.

Hogy ez minek köszönhető, abba most nem mennék bele, de az biztos, hogy bármilyen külső hatás is lehet az ok, ehhez kell egy befogadó, akiben a gyűlölet magja burjánzásnak indul, mert jó talajra hullott.

És ő lesz az, aki kioktat egy sorbanálláskor, az autóúton, a tömegközlekedésben, a munkahelyen, az iskolában, a kommentek között vagy bárhol, ahol oda tud hányni valamit, amellyel tulajdonképpen neki van problémája, az ő szánalmas életében nem tud rendet tenni és ezért a könnyebbnek tűnő (!) utat választja, hogy másokat bánt.

Philip Zimbardo írt egy könyvet arról, hogy miért és hogyan válnak a jó emberek gonosszá.

Lucifer hatás a könyv címe.

Én viszont arra lennék kíváncsi, hogy ezt a gonosz világot, meg tudja-e fordítani valaki, akárki, bárki.

Hogy lehet-e empátiát, szeretet, elfogadást “varázsolni” egy gonosszá vált szívbe?

Hogy ne lefelé beszéljenek egymással az emberek, hanem kapcsolódjanak.

Mert a kapcsolódásból lehet konstruktív beszélgetés.

Aki emlékezik, hogy honnan jött, képes kapcsolódni másokhoz is.

“Lehet, hogy ma apostolnak hívnak, de emlékszem, hogy ki voltam és mit tettem” – mondta Pál apostol.

Az válhat hitelessé és erőteljessé, aki képes a beleérzésre, a másik megértésére és őszinték az érzései.

Tudom, talán idealista vagyok, de még hiszek abban, hogy ott legbelül, a gonosz is érezhet szeretetet, hogy vissza lehet fordítani még az emberiséget ettől az embertelen úttól.

És igen, ez csak és kizárólag rajtad múlik!

Egyénenként tehetünk ellene.

NE engedd, hogy az agresszió, a harag, az irigység, a félelem és a gyűlölet uralja a léted!

Ne szólj be, ne húzd rá a kormányt a kocsiban a másikra, ne mutogass, ne keverd a trutyit, ne bántsd a másikat.

Ha nem tudsz kedvesen szólni, inkább maradj csendben.

Mert eljön az idő, amikor megszokod, hogy nem a bánat ömlik ki a szádon és egyszercsak lesz idő, amikor jót is tudsz majd mondani valamiről vagy valakiről.

Forrás Internet