Azt javaslom, hogy ma más perspektívából vizsgáljuk meg a betegséget.

Ha figyelembe vesszük, hogy mi teremtjük meg a saját világunkat és életünket, akkor a saját betegségeinket is mi hozzuk létre.

Ha az életünkben lévő dolgok megfelelnek a tudatalatti viselkedési programunknak és gondolatainknak, akkor a betegségeink is tükrözik bizonyos gondolatainkat és viselkedési mintáinkat. Vagyis a betegség okai önmagunkban rejtőznek.

Mihály Arkangyal áldása: A régi szerepek lassan leválnak rólunk, mint szétfoszló álomképek az ébredés után.

Nem egyik pillanatról a másikra tűnnek el, hanem előbb elhalványulnak, elveszítik a súlyukat…Mintha az élet csendesen kihúzná alólunk azt a talajt, amelyen eddig álltunk, és nem maradna más, csak a lebegés tapasztalata… a már-nem és a még-nem közötti állapot.

Most egy olyan átmeneti térben vagyunk, ahol még nincs új forma, de már nincs régi sem, ahol az ego elveszíti a kapaszkodóit, az elme elveszíti a magyarázatait, és az ember kénytelen egy időre ott maradni a nemtudásban, a bizonytalanságban, abban a csendben, amelyet a ma embere annyira nehezen visel.

Ez a tér ijesztő, mert nem ígér semmit, és mégis ebben a térben történik meg minden valódi keletkezés. Ahogyan a mag sem úgy csírázik ki, hogy közben megőrzi a régi alakját, hanem előbb feloldódik a föld sötétjében, ahogyan a régi sejtek lebomlanak, hogy új rend szerveződhessen belőlük, úgy az emberi lélek is időről időre arra kényszerül, hogy elengedje azokat az önmagáról alkotott képeket, amelyek már nem szolgálják az élet továbbáramlását.

Hisz, ami ilyenkor lebomlik, az nem maga az élet, hanem csak az a forma, amelyen keresztül eddig megnyilvánult. És amit előkészít, az mindig tágasabb, élőbb, igazabb annál, mint amit magunktól, félelemből, megszokásból vagy ragaszkodásból fenntartanánk.

Talán az egyik legnehezebb tanulás az ember számára az, hogy nem minden szétesést kell megjavítani, nem minden veszteséget kell pótolni, nem minden átmenetet kell azonnal betölteni valamivel. Van, amikor az élet azt kéri tőlünk, hogy maradjunk ott a lebontás közepén, hogy ne siessük el az újjáépítést, hogy engedjük, hogy a régi rend teljesen kifusson belőlünk, mielőtt helyet adnánk az újnak.

És amikor ezt megengedjük… amikor nem menekülünk el a pusztulás elől, nem próbáljuk megmenteni azt, ami már nem életképes, nem kapaszkodunk görcsösen a régi mintázatokba… akkor lassan, szinte észrevétlenül elkezd megszületni valami más. Nem feltétlenül látványosan, nem feltétlenül úgy, ahogyan elképzeltük. De mélyebben…igazabban….Olyan minőségben, amelyhez szükség volt arra, hogy az előző forma megszűnjön.

Mert ahhoz, hogy valami megszülethessen, a régi identitásnak…valaminek, ami idejétmúlt…meg kell adnia magát az elmúlás szent folyamatának..

Botos Orsolya

Megerősítés: A Karácsonyról és az érzelmileg éretlen felnőttekről

Közeleg a karácsony.

A családok összegyűlnek.

És sokan már most érzik a mellkasukban azt a finom szorítást, amit nehéz megmagyarázni.

Nem a bejgli repedéseinek száma miatt.

Nem az ajándékozás kötelező, elvárás szintű nyomása miatt. Bár ezek miatt is érezhetjük, és annak is helye van. Ezekről is szeretnék írni később, de ma máson van a fókuszom.

Azon a szorítádon amit az emberek miatt érzünk.

Magyarországon generációk nőttek fel úgy, hogy az érzelmi érettség nem volt tananyag.

Határokat nem tanultunk.

Érzésekről nem beszéltünk.

Feszültséget nem oldottunk – legfeljebb elfojtottunk, kirobbantottunk, vagy továbbadtunk.

És most, felnőttként, sokan visszaülünk a karácsonyi asztalhoz érzelmileg éretlen szülők, rokonok, családtagok mellé.

Olyan emberek közé, akik: – kérdeznek, de nem hallgatnak meg

– „jót akarnak”, de közben átlépnek rajtunk

– megsértődnek, ha határt húzol

– viccbe csomagolják a bántást

– vagy drámát csinálnak abból, ami csendben is elférne

És ilyenkor sokan azt hiszik:

„Velem van a baj, ha ez nehéz.”

Akkor most kimondom hangosan hogy; NEM.

A nehézség nem gyengeség.

A nehézség információ.

Azt jelzi, hogy te már más szinten működsz,

mint az a rendszer, ahová visszaérkezel.

Fontos ezt kimondani: az érzelmi éretlenség nem rosszindulat. De attól még hat.

És a megértés önmagában nem mindig elég.

Mert vannak helyzetek, ahol nem az együttérzés hoz változást, hanem a cselekvés.

A határ.

A csend.

Az, hogy nem magyarázol tovább.

A karácsony nem attól lesz szent, hogy mindent lenyelsz.

Hanem attól, hogy nem adod oda magad újra és újra ugyanannak a mintának.

A Zen-It Flow a belső ritmusról szól.

Arról, hogy: – mikor maradsz ott

– mikor lépsz ki

– mikor mondasz igent

– és mikor nem mész bele tovább

Egy egyszerű, testfókuszú gyakorlat karácsonyi helyzetekre:

Ha érzed, hogy túl sok: – tedd a lábadat stabilan a földre

– fújd ki lassan a levegőt

– és mondd magadban:

„Most itt vagyok. A testemben. Nem kell reagálnom.”

Ez elég ahhoz, hogy ne sodródj vissza egy régi szerepbe.

Nem kell mindent megoldani karácsonykor.

Nem kell senkit megnevelni.

Nem kell minden sebet begyógyítani.

Elég, ha nem hagyod, hogy újra felszakítsák.

A lassúság most védelem.

A jelenlét most erő.

A határ most szeretet – magad felé.

~ Lia

Zen-It Flow 🌿