Vannak sebek, amelyeket a férfiak hordoznak, és szinte senki sem látja őket.

Tudom ezt, mert én is hordoztam őket.

Hosszú ideig még csak nem is ismertem fel, hogy ezek sebek. Azt hittem, egyszerűen csak ilyen vagyok. Csendes. Zárkózott. Független. Érinthetetlen. De mindez alatt fájdalom volt.

A legtöbb férfi érzelmi biztonság nélkül nő fel.

Azt mondják nekünk, legyünk kemények. Azt mondják, ne sírjunk. Azt mondják, „oldjuk meg” egyedül. És mi megtesszük. Az én esetemben az volt, hogy elküldtek a vécére vagy a szobámba, amíg „jobban nem lettem”.

Falakat építünk kommunikáció helyett. Bezárkózunk ahelyett, hogy megnyílnánk. Viccelődünk — sok gúnyos, szarkasztikus viccel — az igazság kimondása helyett. Úgy teszünk, mintha minden rendben lenne, mert az őszinteség gyengeségnek tűnik.

De az igazság az, hogy sok férfi mélyen attól fél, hogy nem elég.

Nem elég erős. Nem elég sikeres. Nem elég szerethető. És amikor ezt a félelmet megérinti valami, elbújunk. Visszahúzódunk. Elszakadunk.

Annyi férfival dolgoztam már, akik ugyanazokat a sebeket hordozzák, mint amiket én hordoztam. Férfiak, akiket az apjuk szégyenített meg. Akiket az anyjuk nyomott el. Akiknek soha nem volt szabad gyengének lenni. Akiket csak a teljesítményért dicsértek meg. Akik már fiatalon megtanulták, hogy a sebezhetőségnek ára van.

Így aztán páncélban lépnek be a kapcsolataikba.

Az elméjük azt mondja, szeretnének szeretni. A testük pedig azt mondja, a szeretet nem biztonságos. És a nő, aki előttük áll, összezavarodik, mert érzi, hogy mennyire törődnek vele, és azt is, hogy mi mindent rejtegetnek egyidejűleg.

A legtöbb férfi nem beszél a sebekről, mert nem akarunk szánalmat.

Nem akarjuk, hogy összetörve lássanak. Nem akarunk terhet rakni másokra.

De az igazság az, hogy ezek a sebek mindenre hatással vannak.

Arra, ahogyan kommunikálunk.

Arra, ahogyan visszahúzódunk.

Azt, ahogyan vég nélkül dolgozunk, csak hogy értékesnek érezzük magunkat.

Azt, ahogyan kerüljük a konfliktust, mert rettegünk attól, hogy csalódást okozunk valakinek, akit szeretünk.

A férfiak nem érzelemmentesek.

Csak korán megtanultuk, hogy az érzelmeknek következményei vannak.

Ami megváltoztatta az életemet, az az volt, amikor végre beismertem, hogy a páncél nem erő, hanem félelem.

És amikor 34 évesen (!) elkezdtem kinyílni, apró lépésekben, a világ nem omlott össze, ahogy vártam. Senki sem kezdett el utálni.

Épp az ellenkezője történt. Jobb partner lettem. Jobb férfi. Stabilabb. Földeltebb. Jelenlévőbb. Mert már nem önmagam ellen harcoltam.

Minden férfinek vannak sebei.

Elhagyás. Nyomás. Szégyen. Elvárások. Elutasítás. Csend.

És amíg nem látja, nem vállalja és nem dolgozza fel őket, addig fél szívvel fog tudni csak szeretni. Egyik lábbal bent, a másikkal kint.

De amikor egy férfi szembenéz a sebeivel — még ha lassan is — olyanná válik, aki képes teljes szívvel szeretni.

Nem tökéletesen.

De bújkálás nélkül — és ez mindent megváltoztat.”

~ Jan-Willem Van Der Heiden

Fordította: Szücs Gábor (Gauranga Das)

Megerősítés: Amikor belépsz az otthonodba, tedd le a telefonodat.

Ne tartsd a kezedben.

Tedd félre, hogy ne rabolja el az estédet.

Az otthon az embereké — nem az értesítéseké.

A kezeidnek szabadnak kell lenniük az ölelésekre, a közelségre és a valódi jelenlétre.

Így érződik az igazi kapcsolódás.

Ez az életed — nem a hírfolyamod.

A telefon a kezedben láthatatlan falat emel.

Testben ott vagy, de lélekben távol kerülsz.

A melegség eltűnik.

A pillanat elszáll.

A tekintetek nem találkoznak.

A hangok elvesztik gyengédségüket.

Ha leteszed a képernyőt, a figyelmed visszatér.

A tekinteted melegebb lesz.

A szavaid őszintébbé válnak.

A jelenléted mélyebb lesz.

Valahányszor nem a telefonodat tartod, a családodat tartod a kezedben.

Megőrzöd a köteléket.

Azokat választod, akik fontosabbak bármely képernyőnél.

Ne engedd, hogy egy eszköz ellopja az estéidet.

Akik melletted vannak, a valódi téged akarják — figyelmesen, jelenléttel és melegen.

És ne feledd: ha a figyelem túl sokáig kallódik, néha már nem lehet visszaszerezni.

@mindenki

„Van valami mélyen szívszorító abban, amikor rápillantunk egy üres székre, a helyre, ahol valaha valaki ült, beszélt, nevetett. Az üres szék nem csupán hiányt jelent, hanem azokat az emlékeket is, amelyek egykor betöltötték.

Az emlékezés nem mindig hangos. Egy apró tárgy, egy ismerős illat, vagy a szék, ami most üres, mégis tele van történettel. Ezek a pillanatok fájdalmasak, de egyben ajándékok is, lehetőségek arra, hogy újra kapcsolódjunk ahhoz, akit elvesztettünk.

Ha egyszer odaülünk arra az üres székre, talán közelebb érezhetjük magunkat ahhoz, akit elveszítettünk. A csendben talán meghalljuk a régi szavakat, a nevetés visszhangját, a szeretet halk üzenetét. Odaülni nem a fájdalomról szól, hanem arról, hogy elfogadjuk az emlékeket, és megengedjük magunknak, hogy újra érezzük, mennyire fontos volt az a kapcsolat.

Az emlékek, bármilyen csendesek is, újra és újra megtöltik a teret, és arra emlékeztetnek, hogy a szeretet sosem múlik el igazán. Ha meg merünk állni, és elfogadni a pillanatot, a gyász csendjében újra megtalálhatjuk a szeretet hangját.

(Deverdics Éva)