Egyetemes év.

Ez a hétvége megnyit egy átmeneti zónát, egy határátjárót, ahol a 9-es feloldódó áramlatai átfedésben vannak az 1-es első szikráival.

Olyan érzés lehet, mintha egy ajtón lépnénk át, ahol a levegő mindkét oldalon más hőmérsékletű.

A 9-es frekvencia kibocsátja utolsó hullámait – kilöki azt, ami már elavult –, míg az 1-es frekvencia már suttogja az új irányt, a víziót és a lendületet. Érezheted, hogy a végek és a kezdetek egyszerre történnek, mintha a belső meződ átrendezné magát, hogy befogadja az újat.

A 9-es frekvencia utolsó hulláma gyakran megoldatlan érzéseket hoz a felszínre – régi félelmeket, múltbeli emlékeket, elfeledett álmokat vagy energetikai maradványokat tartalmaznak.

Ezek nem regressziók, hanem meghívások arra, hogy elengedjük azt, ami nem tud átkerülni a következő ciklusba. Ugyanakkor az 1-es frekvencia finom izgalmat, csendes kreatív pulzust vagy megújult vágyat válthat ki a tisztaság és az irány után. Sokan egyszerre érzik majd a fejezetek lezárásának fájdalmát és az új lehetőségek izgalmát…

– Diego E. Berman

Megerősített áldás: Faludy György – Monológ életre halálra

Úgy mint az őrült szerető szeret  vizes fejjel, beomló ég alatt  taposni őszi fasor avarán:  e földön úgy szerettem járni én.

Vagy mint utas idegen városokban,  ki első este sétaútra megy,  ide-oda fut, néz, nem tud betelni,  megizzad s boldog révületben érzi,  hogy álmainak városába ért,  hol minden új: a kirakatok fénye,  a kávéházi italok színe,  a sok sétáló – mintha ünnep volna –  s a szabadság vad kakukkfű-szaga

s vágyik maradni már itt mindörökre –  mint ő, úgy voltam e világgal én. Én tudtam: itt minden új, meg nem térő,

páratlan, ritka s múló fenomén.

Ha lepke szállt, azt mondtam: „Jól megnézzed,  először és utólszor látod ezt.”

Ha jó baráttal boroztam, oly szívvel  és szóval láttam, mintha reggelig  meg kéne halnom – és mindezt azért,  mert folyton féltem a hajnaltól, melyen  nem lesz barát, se bor, se ébredés.

Érez így más is, de agyába gyűri.

Ám én a homlokomban hordtam ezt.

Súgólyukából tudatom csak egyre  fenyegetődzött: „Minden elmúlik.”

S e szikra itt a nemlét vasfogói  között, a lét csodája, hogy vagyok,  a pusztulás fogatlan állat-ínyén  még felvillanó szentjánosbogár,  az ellentétek izzó sistergése  s az elmúlás örökös, csontig vájó tudata: ezek adtak életemnek  ízt, színt, gyönyört, varázst és glóriát,  ezek tettek bolonddá, mámorossá,  s ezek bűvöltek kacsalábon forgó  kastélyt a puszta létből énelém.

Ittasan a föld egyszeri borától,  reáfonódva, úgy öleltem át minden fogalmat, tárgyat és személyt,  mint részegek a lámpaoszlopot.

Így lett világom szép.

A csillagég gobelinekkel tapétás múzeum,  a tér három dimenziója körben  élmény-bálákkal telt raktár, ahol órám számlapja tizenkét személyes  terített asztal s másodperceim  nehéz mézcseppek csöppenései.

Így lettem én a föld szerelmese,  a nagy rajongó, felhők Rómeója,  holt városok alatt a trubadúr,  gót csipkedíszek faragója rímben  s éjféli fürdés pogány ünnepének  mezítlen papja, míg időm lejárt  s eltűntem én, a múló fenomén  a fenomének örök tengerén.