Nem kirakat-nő, nem kislány-nő, nem „légy kedves, hogy kedveljenek” nő.

Hanem az, aki belép valahova, és a levegő két másodpercre elfelejt levegőt venni.

Az a nő,

akit nem kell bemutatni,

És nem, nem hisztizik.

Nem könyörög.

Nem versenyez.

A legnagyobb pimaszsága az, hogy tökéletesen nyugodt.

Mert tudja:

A férfi, aki érti a nőt – jön.

A férfi, aki fél tőle – menekül.

A férfi, aki akarja – térdel.

A férfi, aki bizonytalan – elveszik a tömegben.

Ő pedig?

Csak a pezsgőjét kortyolja.

A szeme sarkából mosolyog.

És tudja, hogy nem az számít, hányan akarják,

hanem hogy ki képes megérkezni hozzá – nem a saját trónjáról,

hanem a saját egóján keresztül.

Mert van az a nő, akihez nem lehet odacsoszogni félvállról.

Ő nem a “majd írok, ha ráérek” kategória.

Ő a

„ha van benned férfi, mutasd meg – ha nincs, akkor szabad…”

És a többit mindenki saját fantáziája szerint folytatja.

Szenvedély?

Ott van a levegőben, amikor ez a nő nevet.

Pimaszság?

Ott csillog a tekintetében, amikor megérzi, hogy valaki kevés hozzá.

Erő?

Ott ül a csípőjén, amikor a világ rezgései hullámzanak körülötte,

de ő akkor is stabil marad.

És igen:

van az a férfi, aki képes túllépni önmagán.

Megérkezni.

Oda, ahol a nőt nem kell meghódítani,

csak méltón találkozni vele.

Addig pedig?

A nő él.

Nevet.

Emel.

És pezsgőt bont.

Mert aki ennyire szenvedélyből létezik,

nem vár.

Választ.

Megerősítés: Mi van veled, Ember?

Nem vagyok annyira híve az automata, robotpilóta, lélektelen megoldásoknak. Hiszek a valódi emberi kapcsolódásban. Ezért is vagyok jelen személyesen az üzenetváltásoknál, megrendeléseknél stb.

De az elmúlt időszak levelezései… a több száz üzenetváltás kapcsán arra jutottam, hogy:  a szétesettség egyre aggasztóbb mértéket ölt.

Hogy a túl sok lehetőség jelentősen lecsökkentette azt a képességünket, hogy meglássuk az igaz értéket. A túl sok információ elvette a figyelem mélységét…

A túl sok elérhető „ingyenes” tartalom elvette a tiszteletet a másik ideje iránt.

Tényleg meglepően sokan vannak, akik kérnek könyvet, meditációt, de aztán semmire nem válaszolnak… Sokan megígérik, hogy mindjárt küldik, amit kértem, aztán többé nem jelentkeznek.

Mások nem olvassák el rendesen, mit kellene elküldeniük – majd mást küldenek, vagy semmit. Számonkérnek valamit, ami le van írva, csak nem olvasták el figyelmesen…

És vannak, akik úgy tesznek, mintha csak velük kellene foglalkoznom… Mintha nem lenne több száz másik ember is, akinek ugyanúgy figyelmet kell adnom.

Elgondolkodtam.

Mi van veled, Ember? Hová tartasz?

Miért veszítjük el a tiszteletet egymás ideje, munkája, energiája iránt? Miért nem vagyunk képesek jelen lenni egyetlen apró cselekedetben sem?

Miért kell többször leírnom ugyanazt? Miért kértek valamit, ha aztán nem veszitek a fáradságot, hogy elolvassátok a választ?

Azt gondolom, hogy elég türelmes és toleráns vagyok, de valósággal fáj látni, hogy mennyire elszakadtunk attól, ami emberré tesz minket: a figyelemtől…a tisztelettől. A jelenléttől.

Arról nem beszélve, hogy rengeteg kellemetlenséget okoz, és plusz időt, energiát követel mindez tőlem.

Egy-két ilyen helyzet belefér, persze…

De amikor ezek a minták tömegesen jelennek meg, több száz embernél…

amikor az időd elveszik abban, hogy mások helyett pótolod a figyelmet…

akkor ez már nem egyéni jelenség…

hanem társadalmi tükör.

És nagyon kimerítő annak, aki egy személyként igyekszik helyt állni ebben.

Tudom, hogy ez nem rossz szándék, hanem sokkal inkább szétesettség…túlterheltség…figyelemhiány, a jelenlét elvesztése…

És ha mindent lehet, akkor igazából semmi sem fontos…

Ha minden azonnal elérhető, semmit sem becsülünk… Ha egyik megy, jön a másik… Ugye…

És egyre inkább erre vagyunk programozva…

Ez a bőség árnyoldala:

hogy elvész az értékérzékelés. Elvész a tisztelet. A felelősségérzet. A fókusz. A jelenlét.

Mindaz, ami Emberré tesz minket.

És persze, hálistennek, vannak sokan olyanok is, akikkel öröm együttműködni. Amiért mindig nagyon hálás vagyok.

De ami alapnak kéne számítson, az lassan már-már kivételnek számít.

Azt hiszem időszerű, hogy elkezdjünk figyelni arra, hogy a sok tartalom, a sok lehetőség, a sok fontos dolgunk közben a lényeget ne veszítsük el…

Talán még nem késő…

Botos Orsolya