11 módja a rezgésszint emelésének.

A rezgésszinted emelésével bármit elérhetsz az életben, amit csak szeretnél.

Az alacsony rezgésű ember sebezhető és alacsony hatótávolságú és megvalósulási rátájú teremtő potenciállal rendelkezik, ezért jelentéktelen alkotásai (és befolyása) miatt az állandó elégedetlenség és csalódás érzésével él együtt.

Ha elég bátor vagy ahhoz, hogy megváltoztasd az életvezetésed, és jobbá szeretnéd tenni az életedet, akkor 11 módon növelheted rezgésszinted (és ezáltal energiádat):

1. Irányítsd a gondolataidat! Mindennapi gondolataink teremtik meg a valóságunkat.

Természetesen szinte lehetetlen minden gondolatra odafigyelned, ami eszedbe jut. Kizárólag arra kell törekedned, hogy feladd a negatív gondolatokat. Elsőre ez lehetetlen feladatnak tűnik, de idővel tapasztalni fogod, hogy ez nem olyan bonyolult, és meg fogod edzeni az elmédet, hogy képes legyen megszűrni a gondolataidat.

Tanuld meg nem a problémát meglátni, hanem a megoldásának a módjait! Minél több pozitív gondolat rezgéshullámait indítod el, annál könnyebben leszel képes megemelni a rezgésszintedet.

2. Kizárólag arról beszélj, amiről akarsz! Nagyon gyakran azok, akiknek problémáik vannak a hétköznapi életükben, amikor szerelmes párt látnak, felsóhajtanak, és valami ilyesmit mondanak: „Vannak, akik milyen szerencsések, de én nem!” Stop! Ezzel csak rontod a dolgokat, és csökkented a rezgésszintedet. Legközelebb mondj valami ilyesmit: „Örülök a pár boldogságának, és biztos vagyok benne, hogy a közeljövőben én is találkozom a sors által kijelölt társammal.” Ugyanez lefordítható az anyagi helyzetedre is: nem szabad minden barátodnak elmondanod a pénzügyi problémáidat, mivel csak rontasz a már amúgy is nehéz helyzeten. Tanulj meg beszélni a jólétről, a pénzről és a boldogságról, ne mesélj mindenkinek a kudarcaidról!

3. Jól válaszd meg a baráti körödet! Próbálj meg nem kommunikálni pesszimista és negatív emberekkel (általában az ilyeneknek nagyon alacsony a rezgése, és ez csak árthat neked).

4. Csendesítsd le az elméd (egy kis időre ürítsd ki a gondolatoktól)! A legjobb ezt a természetben vagy a várostól távol eső helyen gyakorolni. Koncentrálj a belső csendre és a nyugalomra! Ez a legjobb módja annak, hogy megtisztítsd a tudatodat, és emeld a rezgésszintedet. Ha nagyon elfoglalt vagy, és nem engedheted meg magadnak a pihenést és a meditációt, hallgass nyugtató, relaxáló zenét!

5. Kommunikálj hasonló gondolkodású emberekkel! Tölts több időt olyan emberekkel, akikkel közös az érdeklődési köröd és a hobbid! Hidd el, így nemcsak a saját képességeidet fogod fejleszteni, hanem jelentősen növelni tudod a rezgésszintedet is! Ráadásul: Tudományosan bizonyított, hogy a hasonló gondolkodású emberekkel való kommunikáció átlagosan 5 évvel hosszabbítja meg az életet.

6. Adj annyit, amennyit csak tudsz! Bármi lehet ez: pénz, idő, vagy olyan dolog, amit régóta nem használtál. Azzal, hogy adunk, kétszer annyit kapunk. Segíts másokon, és mások is a segítségedre fognak sietni (amikor nem is számítasz rá)!

7. Úgy bánj az emberekkel, ahogyan szeretnéd, hogy veled bánjanak! Mielőtt dühös lennél és megsértődnél valakire, gondold át, hogy megéri-e! Vannak olyan időszakok az életben, amikor könnyebb megbocsátani. Ne hibáztasd magad, ahogy másokat sem, de bocsáss meg másoknak, ahogyan magadnak is!

8. Próbálj meg minél kevesebb időt tölteni a tévé előtt, mert az egyre inkább negatív energiaforrássá válik. Minél többet hallgatsz és nézel a fájdalomról, az erőszakról és a szegénységről szóló műsorokat, annál jobban lejjebb viszed a saját rezgésszinted. A tudatalattid hozzászokik a negatív gondolatokhoz, és mágnesként vonzza azokat az életedbe.

9. Légy mindig optimista! Ez lehet a legnehezebb dolog a számodra, mert a mai világban nehéz pozitívnak maradni, amikor minden szétesik körülötted, és semmi sem működik. Bármennyire is paradoxonnak hangzik, pontosan az ilyen pillanatokban kell pozitívnak maradnod. Amikor nevetsz, és könnyedén veszed a dolgokat, a rezgésszinted hirtelen megemelkedik, és minél magasabb a rezgésed, annál gyorsabban tűnnek el a problémák.

A pozitív gondolatok kedves és jó kisugárzású embereket vonzanak, a velük való kellemes kommunikáció pedig a jó hangulat kulcsa.

10. Apropó: jó hangulat! Ez a legfontosabb szabály, amely segít abban, hogy mindig magas szinten tartsd a rezgésszintedet. A jelenlegi hangulatod múltbeli gondolataid tükröződése. Kezdj el pozitív dolgokra gondolni, és tudatosan változtasd meg a hangulatodat! Minél jobban érzed magad, annál érdekesebb és boldogabb élet nyílik meg előtted.

11. Aki szeretetet és jót vet, az öröm és boldogság csíráit látja mindenütt, mert a jóság megsokszorozódik, ha nem csak magadnak aratod.

Forrás:

Késmárki László:A bölcsesség kulcsa A Fény Mesterének nagy könyve Ankh Kiadó 2025.

Megerősítő Mantra: Az életünk nem akkor kezdődik, amikor megszületünk, hanem amikor megértjük a gyerekkorunk titkait.

Gabriel García Márquez számára ez a titok egy poros, elfeledett karibi kisváros volt: Aracataca.

Ebből a helyből — a nagyszülei házából, a verandákból, a forró levegőből, a suttogásokból és babonákból — nőtt ki később a világirodalom legélőbb, legsűrűbb univerzuma.

García Márquezt 1927-ben születése után nem a szülei nevelték, hanem a nagyszülei, akik számára a valóság és a csoda ugyanannak a folyónak két partja volt.

Nagyapja, Nicolás, veterán ezredes, komoly, szigorú férfi — az igazság és a tisztesség megszállottja.

Nagymamája, Tranquilina, ezzel szemben úgy mesélt, mintha minden természetes lenne: a kísértetek, a jelek, a jóslatok, a történetek, amelyek soha nem értek véget.

És Márquez gyermekkorában megtanulta:

a világ nem logikus — hanem emlékezetes.

A szülei csak később vitték magukkal.

Ott viszont épp azt a világot találták, amelyből ő egész életében menekült: szegénység, kilátástalanság, a kolumbiai politika brutális erőszakja. Fiatal újságíróként naponta nézett szembe a „La Violencia” nevű polgárháborús korszak véres valóságával.

A valóság olyan kegyetlen volt, hogy az ember csak két dolgot tehetett:

vagy elmenekül, vagy megírja.

Ő a másodikat választotta.

Márquez fiatalkorában a latin-amerikai modernizmus, Faulkner, Hemingway és Kafka világát szívta magába. Később úgy mondta: Kafka Átváltozása mutatta meg neki, hogy bármilyen történetet el lehet mondani — még azt is, ha egy regény úgy kezdődik, hogy „egy reggel valaki bogárrá változott”. Ettől kezdve számára a csoda nem kitérő volt, hanem maga az út.

Fiatal újságíróként alig volt pénze: aludt bérelt szobákban, szállodák padlóján, buszállomásokon.

Volt, hogy napokig nem evett.

És volt olyan is, hogy úgy utazott, hogy az újságpapírba csomagolt cipőjét eladta kenyérért.

De egyvalamit soha nem adott fel: a reményt.

A Száz év magány azonban nem jött könnyen.

A történet, amely végül megváltoztatta a világirodalmat, évekig csak egy foszlány volt a fejében: a nagyszülei háza, a banánültetvények zöldje, az esők, a lepkék, a csend.

1965-ben, Mexikóvárosban, egy autóúton egyszer csak megérezte, hogyan kell elmondania. Hazament, leült írni — és 18 hónapig fel sem állt mellőle.

A család annyira szegény volt, hogy:

eladták a fűtőt,

eladták a rádiót,

végül még a hajszárítót is.

csak hogy folytatni tudja az írást.

Amikor végzett a kézirattal, és elment feladni a kiadónak, rájött, hogy nincs elég pénz a postaköltségre.

Kénytelen volt két részletben elküldeni — remélve, hogy a kiadó nem dobja ki az első felét.

Nem dobta ki.

1967-ben megjelent a Száz év magány.

És egy egész világ egyszerre kapott új nyelvet: a mágikus realizmusét.

Ez nem mese volt, és nem fantázia.

Ez Latin-Amerika volt — ahol az élet abszurd, a politika groteszk, a sors kegyetlen, és a csoda éppolyan valós, mint a halál.

Macondo története a kontinens története lett.

S a világ végre felfedezte azt, amit Márquez mindig is tudott:

az emberek valójában emlékekből és álmokból állnak.

García Márquez később elnyerte a Nobel-díjat.

Bejárta a világot.

Barátja lett Fidel Castrónak is — egy vitatott kapcsolat, de valódi, amely évtizedekig tartott.

Gazdag lett, híres lett, legendává vált.

De ő mindig azt mondta, hogy csak egyetlen igaz dolog számít:

visszatérni az ember saját eredetéhez.

Minden más csak por.

Élete utolsó éveiben Alzheimer-kórban szenvedett.

Lassan elhomályosultak azok az emlékek, amelyekből Macondo falu is épült.

Mintha saját történetei lassan elhagyták volna őt.

2014-ben halt meg, Mexikóvárosban.

Kolumbia háromnapos nemzeti gyászt rendelt el — mert érezték, hogy valami olyat veszítettek el, ami ritkán adatik meg egy nemzetnek: azt az embert, aki a fájdalomból varázslatot tudott csinálni.

García Márquez paradoxona egyszerű és mély:

úgy írta meg Latin-Amerikát, hogy közben mindig száműzöttje volt — politikailag, földrajzilag, belül pedig végleg.

De az emlékei megmaradtak.

A nagymama meséi.

A nagyapa katonamúltja.

A banánültetvények vérbe fulladt történetei.

A lepkék, a predesztinált családok, az eső, amely néha négy éven át tartott.

És ezekből lett a világirodalom egyik legszebb tanítása:

Ha elég erősen emlékszel, a halál sem tud elszakítani attól, ahonnan jöttél.

García Márquez így írta meg a saját hazáját —

nem azért, hogy visszatérhessen oda,

hanem hogy soha többé ne veszthesse el.

Felesleges…

Ahogy többé, idősebbé válunk, úgy tudatosul bennünk az érzelmi stabilitásunk is a vágyott kapcsolatunkkal szemben.

Már nem vágyunk az ígérgetésekre, nem kell olyan aki lehazudja nekünk a csillagokat is az égről,mert rájövünk, hogy valaki ugyan jó lenne…de mindíg várni rá és figyelni az ablakból mikor érkezik…nem.

Nem vágyunk már olyanra aki megígéri, hogy majd ő törődik velünk, szeretni fog és soha nem hagy el….de erre semmi kézzel foghatót nem ad és nincsenek tettei ez irányban.

Olyanra van inkább szükségünk aki ígéretek helyett megért minket.

Támogatást és túlzott törődés helyett érzelmi biztonságot ad.

Azokon a nehéz napjainkon is amikor néha még önmagunkat sem igazán tudjuk érteni és a hangulat változásaink miatt a létezésünk minden darabja szerteszét szakít minket.

Már nem az kell aki cukormázas szavakkal énekeli ki belőlünk azt amire csak neki van szüksége, velünk és a mi vágyainkkal pedig nem igazán foglalkozik.

Inkább vágyunk valakire aki őszinte, de még akkor is ha a hibáinkat is el tudja és meri nekünk mondani amiket mi rosszul látunk vagy nem veszünk észre.

Többé már nem vágyunk üres és tartalmatlan, órákig tartó beszélgetésekre…sokkal inkább a mondandónak legyen tartalma és nem érezzük elveszettnek vagy kevésnek magunkat a tartalmától.

Ahogy telik az időnk rájövünk, hogy nincs szükségünk a tökéletesre, csak valakire aki miatt úgy érezzük, hogy fontosak vagyunk a számára és mi vagyunk az az egyetlen egy.

A tökéletesség hajszolása megtanítja egy idő után nekünk, hogy nem minden ilyen dolog ideális a mi számunkra…

Borbènyi Balázs

Megerősítő áldás: A tapintat az együttélés diplomáciája.

Ne nyiss ablakot arra, aki fázik, mert te is náthát kapsz a hidegtől, és te is kihűlhetsz attól a hidegtől, amit a másikban magaddal szemben dermesztettél.

Ha valakin akár kívül, akár belül valami csúnyát észlelsz, ne dicsérd azt szépnek, mert megsérted és megalázod ezzel.

De ugyanakkor ne nevezd csúnyának, ne szembesítsd hibáival, mert ha ezt megteszed, örökre elveszíti a beléd helyezett bizalmat és hitet..

Ne nevezd „drágám”-nak, „édes”-emnek vagy „szívem”-nek azt, aki számodra se nem drága, se nem édes és akinek a szívedhez semmi köze sincsen.

Tanuld meg, hogy tapintatos ember mindig csak finoman, burkoltan, szeretettel vezérelve őszinte.

Abban, amit mond és főleg abban, amiről hallgat.

W.A.