Visszaengedni. Visszavárni.

Bocsánatot kérni, megbánást tanúsítani. Bátorság kell a tervekhez és ahhoz, hogy a jövőre gondoljunk, de emlékezni arra mi volt, nem beleragadni, megbocsátani, úgy igaziból, nem fölhánytorgatni soha. Bátorság kell ahhoz, hogy megpróbáljuk, és ahhoz is, hogy feladjuk, kimondjuk: ennyi volt, bennünk vége van a MI-nek.

 Bátorság kell az igenhez, a még egy és még egy esélyhez, és a nemhez is. Ehhez talán picivel nagyobb, s ahhoz is, hogy belássuk elbuktunk vagy egyszerűen csak másképp érzünk, mint korábban. Bátorság kell a búcsúhoz, s az elengedéshez, ahhoz, hogy megtegyük újra, ha korábban nem ment igazán és véglegesen.

 Bátorság kell, hogy újra kockáztassuk a szívünk, azt, hogy szilánkosra törhet, és ahhoz is, hogy ha megesik, ne engedjük az éles részeknek megvágni azokat, akik jönnek az életünkbe. Bátorság kell ahhoz, hogy ne vetítsük a múltat a jövőre, és ahhoz, hogy lépjünk előre egyet majd kettőt, amennyit kell, de ahhoz is, hogy megálljunk, ne tegyünk semmit, maradjunk, várjunk, újabb gyökereket eresszünk, meg ahhoz is, hogy meneküljünk, amikor nincs más, hogy mentsük a lelkünk, a hitünk, ami maradt még belőle.

Bátorság kell ahhoz, hogy békében engedjük el azt, aki fájdalmat okozott, nem tisztelt, és ahhoz is, hogy kimondjuk nem csak ő hibázott, hogy mi is hibáztunk, mi nagyobbat, hogy tudjuk, picit több kompromisszumot is köthettünk volna, tehettünk volna többet, jobbat, hogy bevalljuk nem volt erőnk, képességünk, érzésünk és kimondjuk mennyire sajnáljuk. Bátorság kell ahhoz, hogy békét adjunk neki, s ezzel magunknak is, és feloldozzuk, aki akaratlanul, de mégis bántott minket, hogy megértsük és harag nélkül engedjük el. Bátornak kell lennünk, hogy higgyünk újra, akkor is, ha tudjuk már, az élet és az ember kegyetlen is tud lenni.

Bátorság igen…és főleg szeretet.

Kiss Ildikó Judit

Megerősítés: Volt egyszer… hol nem volt… volt egyszer egy ember.

Nem volt se jobb, se rosszabb, mint más.

Csak élt… ahogy tudott.

Szeretett… ahogy mert.

Egy napon mégis azt mondták neki:

„Valami nincs rendben veled.”

És ő elhitte.

Attól a naptól kezdve minden reggel úgy kelt,

hogy meg kell javulnia.

Meg kell tanulnia úgy lenni, mint mások.

Úgy nevetni, úgy beszélni, úgy érezni.

Addig próbálkozott, míg a lelke elfáradt.

Míg a szíve madárként verdesett a mellkasában,

helyét keresve.

Ment, mendegélt.

Javította magát.

Polírozta a mosolyát,

igazította a gondolatait…

és minden igazítás után halk roppanás hallatszott belülről,

mintha egy hajszálrepedés futna végig a lélek tükörlapján,

minden alkalommal egy kicsit mélyebbre szaladva,

egészen a szív közepéig.

Egy este, mikor a nap is fáradtan dőlt a hegyek mögé,

az ember a tó partján ült,

és belenézett a vízbe.

A víz tükre fodrozódni kezdett,

és halk suttogás hallatszott a mélyből:

– Miért sírsz? – kérdezte a tó.

– Mert elromlottam – felelte.

– Ugyan – nevetett rá a tó -, nem vagy te elromolva.

Csak minden porcikád él,

és a létezés legfinomabb lehelete is átrezeg rajtad. Amit mások alig észlelnek, te teljes valójában érzed. A szemed a fátylak mögé lát, és a füled meghallja a világokon átsuhanó titkokat.

Nem állsz meg a felszínen,

hanem alászállsz a lét finom rétegeibe,

és olyan ritmushoz igazodsz, amely azok számára, akik mindig a tanult mintákaikat követik… érthetetlen…

Az ember lehajolt,

belemerítette kezét a vízbe.

A hullámok szelíden elringatták a könnycseppjeit,

és a tó azt suttogta még:

„Semmit sem kell megjavítani, ami él.”

És ő meglátta önmagát a víz tükrében…

de másképp, mint eddig.

Látta magát úgy, ahogyan soha korábban.

Látta az igazi arcát, a sok szerep mögött,

amelyek most fáradtan hulltak alá a vízbe,

s az elnyelte őket, mint a múlt idők árnyait.

Látta azt az embert, akit nem mert látni,

és nem mert megmutatni soha.

És látta, hogy mennyivel igazabb,

mennyivel tisztább,

mint mindaz a kép,

amit eddig önmagára próbált erőszakolni.

És abban a pillanatban megállt a világ.

A madarak elhallgattak,

a fák levelei mozdulatlanná váltak,

a csend halkan leült mellé.

Mellkasához tette a kezét.

Érezte, hogy a szíve még mindig dobog.

Nem tökéletesen.

Nem hibátlanul.

Hanem pont úgy… ahogy kell.

És a víz tükrén, ahol az arca megcsillant,

egy apró virág bontotta ki szirmait.

A láthatatlan világ tündérei elmosolyodtak,

mert tudták:

megérkezett még egy ember,

aki végre nem akarja megjavítani magát.

Botos Orsolya