by Azzal, hogy ezt teszem feloldozom magam önmagam elvárásaiból, megítéléséből, számonkéréséből, és mostantól szabadon élek.
Hagyom, és engedem, hogy a Szeretet legyen az, ami átvezet az életen.
A Szeretet, ami megenged, szabaddá tesz, feloldoz, meggyógyít minden sebet. Tudatosan figyelem az életemet, és a benne szereplő személyeket, és mindent ami nem a Szeretet, elengedek.
Engedem, és hagyom a másik szabad választását, és mostantól én is szabadon választok.
Kérem a Sorsot, az életet, hogy olyan helyekre, helyzetekbe vezessen, ahol megélhetem, megtapasztalhatom a Szeretetet. Feloldozást, és kegyelmet kérek az áldozati sorsból, hogy megtapasztalhassam a szabad emberi minőséget.
.Engedem, hogy megtörténjen, hagyom, hogy az élet vezessen.
Végtelen szeretettel: Váradi Andrea
Megerősített áldás: Reggel, mielőtt kinyitjuk a szemünket, állítsuk be az agyunkat arra, hogy ma egész nap jó dolgok történnek majd velünk. Mondjuk végig magunkban ezt a rövid szöveget: ‘Jó reggelt kívánok magamnak és mindazoknak, akiket szeretek, és akikkel ma csak találkozni fogok. Odavezetek egy fénysugarat a lábujjaimhoz, végigvezetem az egész testemen, és mosolyog minden pici sejtem, örül a mai napnak. Ma valami jó történik!’ Próbáljuk ki – és tényleg valami jó fog történni!
Ezt mindenki kipróbálhatja saját kísérlet keretében is.
Egy hétig minden reggel tegyük be a teremtő tudatunkba, hogy ma valami jó történik, közben figyeljük a közérzetünket, a lelkiállapotunkat, a velünk történt eseményekről pedig írjunk naplót – és rá fogunk jönni, hogy ez így igaz. Ha nem hiszünk másnak, higgyünk önmagunknak, a saját tapasztalatainknak!
Prof. Dr. Bagdy Emőke
Megerősített áldás Itt van végre a változás!
A Föld energiái gyorsabban változnak, mint valaha… minden, ami már nem áll összhangban a magasabb utaddal, eltűnik. Veszteségnek tűnhet, de valójában felszabadulás.
Az univerzum nem vesz el tőled, inkább teret szabadít fel valami újnak, valami szebbnek. Amikor a dolgok szétesnek, az csak azért van, hogy a fény áttörhessen.
Ne ragaszkodj ahhoz, ami távozik. Engedd el a régi történeteket, az identitásokat, a félelmeket, amelyek kimerítik a lelkedet. Ami neked szól, az a hamvakból fog feltámadni.- tisztábban, erősebben.
A változás nem jön… már itt van.
Lélegezd be! Bízz a folyamatban!
Az élet rendbe hoz, megújít, boldogabbá tesz.
– Zachary Fisher
Tanmese – Japán legészakibb részén, hegyek, folyók és köd között él egy nép, olyan ősi, mint maga a szél: az ainuk.
Gyökereik a történelem előtti időkig nyúlnak vissza. Úgy tartják, ők a japán szigetvilág legelső lakóinak közvetlen leszármazottai, és kultúrájuk akár 18 000 éves is lehet.
Évezredeken át éltek vadászó-halászó népként, tisztelettel fordulva a föld, a tűz és az erdők szellemei felé. Nem építettek birodalmakat vagy monumentális templomokat, de ősi bölcsességük fennmaradt dalaikban, tetoválásaikban és szertartásaikban, amelyek mind a természetet ünnepelték.
Minden megváltozott 1869-ben, amikor földjüket, Ezót, Japán átnevezte Hokkaidóra. Az állam erőszakos asszimilációs programot indított: elvették földjeiket, az ainukat halászhajókra kényszerítették dolgozni, nyelvüket és hagyományaikat pedig betiltották.
A férfiakat kényszermunkára vitték, a nőket megfosztották identitásuktól.
Az ősi, Anci-Piri nevű tetoválásokat a hatóságok üldözték. Ezek a minták — köztük az a vékony vonal, amely a felső ajak fölött kezdődött, majd évek alatt fokozatosan nőtt, míg végül egyfajta rituális mosolyt formált — érettséget, termékenységet és spirituális kapcsolatot szimbolizáltak.
A lányok első tetoválásukat 8 és 14 éves koruk között kapták. A szertartás szent volt: a nagynénik vagy a nagymamák végezték obszidián- vagy fémtöredékekkel, a festék pedig a kormos üstökből származott. Miközben a bőrükre kerültek a minták, ősi dalokat énekeltek, türelemmel és áhítattal.
Japán azonban 1799-ben, majd 1871-ben, és ismét a 20. század elején is betiltotta a tetoválásokat.
Minden új törvény azt célozta, hogy kitörölje, ami még megmaradt a kultúrából.
Az ainuk asszonyai titokban folytatták a tetoválást, tudva, hogy minden vonás ellenállásuk jele.
Az utolsó nő, akinek hagyományos ainui tetoválása volt, 1998-ban halt meg. Vele együtt kihunyt egy ősi gyakorlat — de a nép szelleme nem.
Ma az ainuk kis közösségekben élnek, és próbálják újraéleszteni nyelvüket, táncaikat és énekeiket.
Történetük nyílt seb, ugyanakkor emlékeztető is: nincs az a hatalom, bármilyen nagy is, amely végleg eltörölhetné egy nép emlékét, amely valaha az erdők isteneivel beszélt
