Valami, ami nem is új… talán még régebbi, mint ami rajta, körülötte volt…

Mintha rájöttem volna, hogy fojtogatóan szűk ez a ruha… .

Ez, amit magamra vettem, amit hordtam, éveken, évtizedeken át, amiben mutatkoztam, amit én is magaménak hittem… De nem az én ruhám.

Elvárásokból szőtt szálak, megfelelés-anyag, mások színeiben.

.

Szűk, szorít, fojtogat… nem kímél, de most én sem kímélem már őt.

Szétfeszít, így szét is szakítom. Nem is kell már.. leomlik magától…

Engedem.

…

 A Nap-Plútó kvadrát idején az apáinktól hozott mintázatok radikális átírása, az apasebek gyógyítása, az apáink által ránkragadt programok mély kitisztítása zajlik. Ahogyan rájövünk: nem kell megfelelni senkinek, nem kell ugyanazt csinálni, ugyanúgy működni, ahogyan mások, nem kell a tömeget, a „nagyokat” követni – nincsenek is „nagyok” – úgy szabadul fel bennünk az, aki az eredendő.

 A tekintélyszemélyek, akiket magunknak kreáltunk, csupán azért tudtak megjelenni a mátrixunkban, mert bennünk ismétlődik, visszhangzik a múltból mindaz az elvárás, követelőzés, feltétel, amit annyiszor hallottunk már, de nem is a miénk… Így öltöttek alakot, így tudtak nehéz érzéseket okozni főnökeinkként, férjünkként, párunkként, vezetőinkként, gurujainkként, tanítóinkként, egyáltalán: bárkiként, akit önmagunknál nagyobbnak, jobbnak hittünk, akit ez által hatalommal ruháztunk fel.

 Ideje, hogy leválasszuk magunkról mindazt, ami nem vagyunk. Talán megláthatjuk azt is, hogy Óz mögött egy töpörödött kis emberke cincog vékony hangján és nincs értelme már megfelelni senkinek, mert nincs önmagunknál hatalmasabb hatóerő az életünkben.

– Zentai Anna – AsztroHerbárium

Megerősített áldás: Az élet legnagyobb kihívásai

Megtalálni a saját utat.

Nem kergetni hiú ábrándokat.

Felismerni belső, külső korlátokat – különbséget tenni a kettő között.

Kitartani célok mellett.

Hátrányokat leküzdeni.

Előnyökért hálás lenni.

Kudarcokból építkezni.

Sikerekkel nem kérkedni.

Sérelmeket elengedni.

Tisztességesnek maradni.

Jó példát mutatni.

Egészséget megbecsülni.

Elesetteket felkarolni.

Romboló kapcsolatokat lezárni.

Magadat is elfogadni.

Feltétel nélkül szeretni.

Az életet megbecsülni.

A halállal megbékélni.

Megerősített üzenet és mantra őszi napokra: Amikor Winston Churchill betöltötte a 90. életévét, 1964. november 30-án, már nem csupán a brit ellenállás szimbóluma volt: egyben biológiai rejtélynek is számított.

Túlélte a háborúkat, baleseteket, depressziókat és politikai vereségeket – de még azt az életmódot is, amely bárkit másokat ledöntött volna a lábáról.

Napjai egy pohár whiskyvel kezdődtek, amint kinyitotta a szemét, majd egy újabbal reggeli előtt. Délben pezsgő, délután újra whisky, este konyak. Mindezt sűrű füstfelhő kísérte: napi tíz kubai szivar.

Az orvosok nem értették, hogyan maradhatott életben. Ő azonban tisztán látta a dolgot:

„Többet vettem el az alkoholtól, mint amennyit az alkohol vett el tőlem.”

Churchill az ágyból dolgozott: beszédeket diktált, könyveket javított, stratégiákat tervezett, miközben megállás nélkül ivott és dohányzott. Teste egy élő paradoxon volt: kívülről törékeny, belülről legyőzhetetlen.

Talán vasakarata tartotta életben – vagy egyszerűen az a meggyőződése, hogy nem halhat meg, amíg be nem fejezi a munkáját.

Egy évvel 90. születésnapja után, 1965-ben halt meg, maga mögött hagyva egy olyan örökséget, amely egyszerre dacol a történelemmel és a tudománnyal.

Élete maga volt a megtestesült ellentmondás: egy férfi, aki legyőzte Hitlert… és a mértékletességet.