Van egy fájdalmas, de egyben felszabadító igazság, amiről nagyon sokáig nem akarunk tudomást venni…

Az, hogy senkitől nem fogjuk tudni megkapni azt, amit valójában csak mi adhatunk meg önmagunknak.

Hiába követeljük. Hiába hibáztatunk másokat.

Hiába próbálunk cserébe adni, megfelelni, bizonyítani. Hiába tesszük meg mindazt, amiről azt hisszük, hogy majd „megérdemeljük” általa a szeretetet.

Amit keresünk, az nem tud kívülről megérkezni, ha mi magunk nem találjuk meg hozzá bentről az utat.

Ha nem nyitjuk meg újra azt a belső kaput.

Ha nem térünk vissza a bennünk élő isteni Forráshoz, a szeretetünk, a biztonságunk és minden ellátottságunk egyetlen valódi forrásához.

Mert ha nem gyógyítjuk meg a szívünket, senkinek a szeretete nem tud igazán elérni hozzánk.

Hiába próbálkozik. Hiába adja.

A bezárt szív nem tud fogadni. A sebzett belső gyermek nem tud hinni benne.

Nálunk van a kulcs. Bennünk van a Forrás.

És ez… amennyire ijesztő, épp annyira gyönyörű is a létezésben.

Botos Orsolya

Lehet boldog az ember egyedül?

Tudod, mindig jót mosolygok, amikor a Facebookon belefutok ezekbe a nagy bölcsességekbe, hogy „az ember társas lény”, meg hogy „egyedül nem lehet teljes életet élni”.

Aztán persze jönnek a „pszichológiai magyarázatok”, a „párkapcsolati piramisok”, a blablabla okoskodás.

Na, ilyenkor érzem azt, hogy tényleg a Facebook a legkárosabb hely a világon. Mindenki mindenhez ért, főleg mások életéhez.

Én meg azt mondom — lehet boldog az ember egyedül.

Nem elméletből, nem könyvből, hanem saját bőrömön tapasztalva.

Nem azért, mert megkeseredtem, nem azért, mert feladtam, hanem mert megtanultam jól lenni saját magammal.

Igen, vannak nehezebb napok. Vannak pillanatok, amikor hiányzik valaki. De ezek ritkák.

És ha őszinték vagyunk, nézzük már meg a másik oldalt is:

A párkapcsolatban élők mindig boldogok?

Tényleg?

Nem szokott lenni olyan nap, amikor azt gondolják: „Csak ne lenne itt a másik, ne hallanám a hangját, ne látnám a pofáját…”?

Dehogynem. Csak erről nem szokás beszélni.

Én nem vagyok alkalmazkodó típus.

Nem akarok senkit„megmenteni”, „kibírni”, „lenyelni”.

Ha egyszer lesz olyan társam, akivel tényleg társak vagyunk, nem csak együtt lakók, akkor szívesen.

De ha nincs, akkor köszönöm, inkább maradok békében önmagammal.

Mert az egyedüllét nem egyenlő a magánnyal.

Attól, hogy nincs mellettem valaki minden este, még vannak kapcsolataim, barátaim, emberek, akikkel megosztom az életem egy részét.

De a legfontosabb kapcsolatot — azt magammal építettem ki.

És ez az, amit semmilyen párkapcsolat nem pótolhat.

Szóval igen, lehet boldog az ember egyedül.

Nem üresen, nem elzárkózva, hanem teljesen.

Mert a béke nem abból jön, hogy valaki szeret — hanem abból, hogy te szereted magad annyira, hogy nem engeded elvenni a békédet.

És ha egyszer jön valaki, aki ezt a békét nem zavarja meg, hanem erősíti — akkor az ajándék.

De ha nem jön?

Akkor sincs baj.

Mert jól lenni önmagaddal nem kudarc.

Hanem az egyik legnagyobb győzelem.

Andyca

Megerősítés: Néha azon gondolkodom, hová lett az őszinteség…?

Mindenki mondja, hogy legyünk azok. Hogy mondjuk ki, amit érzünk.

De amikor tényleg kimondod, amikor nem mosolyogsz tovább, hanem elmondod, hogy fáj, akkor hirtelen mindenki elcsendesedik.

Ha kimondod, hogy nem vagy boldog, megsértődnek.

Ha kimondod, hogy valami nem működik, támadásnak veszik.

Ha megpróbálsz őszintén beszélni, megesik, hogy elfordulnak.

Pedig az őszinteség nem bántás.

Nem düh, nem lázadás, és korántsem dráma.

Csak annyi, hogy már nem akarod tovább hazudni azt, hogy minden rendben van.

Az emberek többnyire nem az igazságot akarják hallani,

hanem azt, amitől nyugodtan alhatnak.

Ami nem borítja fel a megszokott kis világukat.

De attól, hogy valami kimondatlan,

még ott van.

És fojt.

Belülről.

És ha eljutsz arra a pontra, hogy már nem tudsz mást, elfelejted a szerepeket, ahol szorít az álarc, ha nem teszel úgy, mintha minden rendben lenne, akkor megérted, hogy mit jelent valóban lélegezni.

Mert az őszinteség nem bátorság,

hanem lélegzet.

Ha nem mondom ki, megfulladok.

És igen, az őszinteség sokszor fáj.

De csak annak, aki nem kész rá.

Mert aki hazugságban él,

annak a tiszta szó mindig hangos lesz.

De inkább vállaljuk a zajt,

mint hogy némán éljünk.

(Todorovits Rea)