Amikor valakinek nagyon sok fájdalom van az életében, és a problémái miatt beszűkül kissé a tudata, akkor nem találja a kiutat, nem találja a megoldásokat.

Egyre kisebbnek érzi magát, a gondokat, amik fölé hatalmasodnak azokat pedig egyre nagyobbnak.

Így elveszíti a realitás talaját, és a kétségek szépen lassan felemésztik az életét. Az ilyen esetekben muszáj, hogy az ember tágítsa a körülötte lévő Teret.

Ki kell mozdulni a beszorított élethelyzetből.

Nem az az elsődleges, hogy megoldást találjunk, hanem az, hogy pozíciót váltsunk. A beszűkült állapotban nem tudunk döntéseket hozni, mert lefagyunk, vagy kapkodunk. Sürgetjük az időt, mert az idő most nem a barátunk. Az idő egy csapda, mely nem ereszt, fogva tartja a tudatunk.

Átmenetileg el kell hagyni azt a Teret, amibe a fájdalom beszorult. Ez csupán annyit jelent, hogy ki kell jönni a lakásból, házból. Ki kell lépni a természetbe, a bőrünkön kell éreznünk az életet. Át kell mozgatnunk a testünket. Ha jól esik akkor sírni kell, ha nem jönnek a könnyek, akkor beszéld, vagy üvöltsd ki a fájdalmad, egyszerűen csak engedd, hogy kiszabaduljon a testedből, és add át magad az élet ösztönének.

Így tudod tágítani a benned lévő Teret.

Amikor a Tér újra kitágul, akkor spontán módon megszületnek a megoldások. Nem kell gondolkodnod, nem kell rágódnod. Amikor a Tér kitágul, akkor a Lélek vissza tud költözni a testedbe, és ott akkor Te újra Te lehetsz.

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

Megerősítés: Fáradt vagyok… de mégis megyek tovább.

Fáradt attól, hogy mindig erős legyek.

Fáradt attól, hogy mosolyt erőltessek, miközben belül vihar van.

Fáradt attól, hogy mindent cipeljek anélkül, hogy összeroppannék. Néha csak össze akarok esni – magyarázat nélkül, mosoly nélkül. De mégis felállok. Újra és újra.

Nem azért, mert minden rendben van. Hanem mert megígértem magamnak, hogy soha nem adom fel – értük.

És még ha senki sem veszi észre… tudom, hogy kitartani önmagában is erő.