Be lehet csapni. Szinte bármit meg lehet tenni vele.

Aztán – jönnek a bocsánatkérések. Vagy valaki egyszerűen meggondolja magát. Visszatér, vagy visszahoz téged az életébe.

Ne ítélkezzünk többé. Bocsássunk meg. Próbáljuk újra. Éljünk úgy, mint régen – mintha semmi sem történt volna.

Pedig történt. Most ez az ember pontosan tudja, hogyan bánhatnak vele. Még ha most minden más is, még ha bocsánatot is kértek – ő megbocsátott. Az élet megy tovább, a kapcsolat folytatódik, és értelmetlennek tűnik felidézni a múltat. Most minden rendben, ugye?

De az ember örökre megváltozott. Ha nem teljesen naiv, megértette: egyszer megtörtént, megtörténhet újra.

Lehet szeretni. Együtt élni. Dolgozni vagy barátkozni. De a bizalom már nem ugyanaz. Ez a tudás benne marad. Mert már egyszer elárulták, becsapták, elhagyták.

Szergej Jeszenyin testvérét gyerekkorában árvaházba adták. Először idegeneknél élt – házasságon kívül született, az anyjának át kellett adnia.

Nehéz bárkit hibáztatni – ilyen volt az élet. Később azok az emberek, akik nevelték, tűzben elvesztették a házukat. Elszegényedtek, és kénytelenek voltak beadni Sását az intézetbe.

A gyerek sírt és könyörgött: ne adjatok el! Megígérte, hogy otthon nem eszik, a szomszédoktól kér kenyeret – csak ne adják el!

De odaadták. Nem rosszindulatból – kétségbeesésből. Nem tudtak még egy szájat etetni.

Később megbánták. Születésétől fogva nevelték, megszerették. Néhány nap múlva eljöttek, hogy visszavigyék. Jó, lelkiismeretes emberek.

De Sásának már volt kabátja és levesestálja. Már nem sírt, csendben ült. Elfogadta a sorsát. És nem mutatott nagy örömöt, amikor visszavitték. Szófogadóan hazament.

Valami benne nem csak megrepedt – végleg eltört. „Megtehetik ezt veled. És meg is fogják tenni, ha megváltoznak a körülmények.”

Mint a Hüvelyk Matyiban. Kijutottál az erdőből, ahová vezettek és otthagytak. Örülnek neked, bocsánatot kérnek, asztalhoz ültetnek, megölelnek. Bűnbánatot mutatnak!

De most kavicsok vannak a zsebedben. Hogy emlékezz az útra. Hogy tudd: a körülmények megváltozhatnak, és újra elhagynak. És te ezt most már biztosan tudod.

Egyszer becsaptak – újra becsaphatnak. Egyszer elárultak – újra elárulhatnak. Egyszer elhagytak – újra elhagyhatnak. Most már tudod.

Azok, akik visszajöttek vagy bocsánatot kértek, azt hiszik, minden olyan, mint régen.

Nem. Minden megváltozott. A bizalom eltűnt. Csak az emlék maradt.

De az élet megy tovább. Megbocsátottál. De az emléket és a tapasztalatot nem lehet törölni. Az ember más lesz – sebesült. Kívül ugyanaz, belül – már más.

És a kavicsok a zsebben maradnak. A biztonság kedvéért.

Anna Kiryanova

Megerősítés: A te melód az, hogy szeresd, becsüld, tiszteld magad,  mert ha ez megvan, akkor ez mindennek az alapja.

Ami ezen túl van, már maga az áldás…. Ha kimondhatod valakinek, hogy a barátod.

De nem kell több.

Nem kell, hogy népszerű legyél, hogy tömegek rajongjanak érted, hogy sokan értsenek meg, hogy sokan ámuljanak a sikereden, vagy keressék a társaságodat.  Mert ez a tágabb világ, ez már kamu.

Sőt, talán még hazug is.

Az a kis burok, csak az számít igazán.

Egy bizonyos életkor felett meglátod, szinte fizikai értelmében látod, ki az a környezetedben, aki humortalan, mérgező, negatív, vagy gonosz.

Ne akarj egy sótlan embert megnevettetni,  de nevess csak te, ha épp jól érzed magad.

Ne akard megszerettetni magad azzal, aki téged nem kedvel.

Lépj egy lépést hátra és jobbra el.

Ne állj bele mások tüskéibe, amiket feléd szórnak,  hagyd, hogy visszakanyarodjanak hozzá.

Ez a “bizonyos kor felettiek” legnagyobb tudása, hogy látnak. Látják mi az, amivel és akivel már nem szabad eltapsolniuk az idejüket.

Látják, mi és ki a fontos. Őrült veszélyesek vagyunk mi, “ bizonyos kor felettiek ”.

Mert ha már megtanultunk látni, ha már megtanultunk nemet mondani,  hátat fordítani, lehajolni, ha épp valaki nyilakat szór ránk, akkor elmondhatjuk, ez maga a szabadság,  a boldogság, amit egész életünkben kergettünk.

Boldognak senki sem születik – azt meg kell teremteni, erre senki nem tanított bennünket.  Tanulni kell a szeretetet, a boldogságot, a harmóniát, az örömöt, a lelkesedést.  Úgy hívják ezt, hogy önmegvalósítás!

Nagy meló ez!

Az embernek a boldogságot nem keresni kell, hanem megvalósítani.  És a szeretetre sem sóvárogni kell, nem akarni, foggal, körömmel, hanem ki kell hoznod magadból.  Nem kívülről jön, hanem benned válik valóvá – ha azzá teszed magad: szerető emberré.

A szeretetre nem várni kell, hanem alkalmasnak kell lenni rá.  Alkalmasnak az odaadásra és a befogadásra. Mindkettőre. Csak az egyik nem elég.

Tanítsd meg magad szeretni!

Próbáld meg a lényedet ebben a sötét világban szabaddá, fényessé és sugárzóvá tenni!

Magától nem lesz az. Senkié.

Azzá leszel, akivé teszed magad, és ha kihűlt körülötted a világ, és jéggé fagyott az élet, fűts be önmagadban, és áraszd a meleget. Meglátod mennyien jövünk majd köréd.

Mert mindannyian fázunk, és félünk, és oda gyűlünk, ahol meleg van még.

Müller Péter