Most nagyon sok múltbéli sebeket, karmikus feladatot meg tudunk oldani, szintet tudunk lépni.

Visszaköszönnek, a múltban kapott bántások, sebek, és mély lelki traumák, viszont ezeket feloldódnak és begyógyulni látszanak.

Itt a gyógyulás ideje, a hegek beforrnak, a sebek felszívódnak, és blokkok, gátak, amik akadályoztak eltűnnek.

Megtalálod a belső lelki békédet, egyensúlyodat, ami testi-lelki-tudati harmónia megteremtésében kulcs fontosságú.

Most valóban rendbe tudod tenni az emberi kapcsolataidat.

Az egyik legszebb mondat, amit valaha olvastam: – „Mindenki a természetével és a szívében rejlő szeretettel lát téged”.

Megtalálod azokat az életedben, akik a legjobb embereknek tekintenek téged, és megtalálod azokat, akik a legrosszabbnak látnak téged.

Találsz majd olyan embereket, akik elfelejtenek ötven gyönyörű emléket rólad, mert csak egyszer elbuktál.

Olyan emberekkel fogsz találkozni, akik nem hagyják abba a kritizálást, másoknak pedig a kedves szavak nem lesznek elégek, hogy jellemezzenek téged.

Találkozni fogsz olyan emberekkel, akik ok nélkül utálnak, és olyanokkal, akik okokat találnak ki arra, hogy szeressenek.

És a végén ugyanaz a személy vagy.

De minden szem annyira lát és olyannak, amennyire szeret.

És mindenki, abból a szögből lát, amely a szívéből fakad.”

A várakozás misztikus ereje. Minden nap várt… valakire, aki soha nem tért vissza.

Egy igaz történet a hűségről, ami megérintette a világot. Azon a reggelen minden átlagosnak tűnt.

A táskájával a kezében, mosollyal az arcán, és egy fél kávéval a csészéjében távozott. és mint minden reggel, Hachiko elkísérte a vasútállomásra.

Mellette ült a padon, farokcsóválással, bizalommal teli szemekkel – olyan, amilyet csak egy hűséges kutya adhat. Amikor a vonat megérkezett, a férfi lehajolt és megsimogatta a fejét.

„Délután visszajövök, haver” – mondta.

Hachiko nézte, ahogy elhúz a vonat…

És várt.

De aznap délután nem tért vissza.

Sem másnap.

Sem a jövő héten.

Soha nem jött vissza.

A férfi hirtelen elhunyt a munkahelyén.

Megállt a szíve, és vele együtt örökre elveszett a hazafelé vezető út. De senki sem mondta el Hachikonak. Senki sem magyarázta meg.

Csak a hiányát érezte. Így másnap visszajött.

És holnapután is.

És az azutáni.

Ugyanazon a padon várt, ugyanakkor, ugyanazzal a csendes reménnyel.

A napokból hónapok lettek.

Hónapokból évekig.

Shibuya népe kezdte észrevenni.

A kis fehér kutya hűségesen várakozik – mindig ugyanazon a helyen.

Néhányan ételt hoztak neki. Mások finoman megsimogatták a fejét.

De ő nem a kedvességet kereste. Őt kereste.

A professzor családja megpróbálta befogadni.

De ő mindig megszökött.

Visszatért az állomásra, oda, ahol utoljára látta legjobb barátját.

Az évszakok elmúltak.

Leesett a hó. Szakadt az eső. Lenyújtott a nyári nap.

Még mindig várt: némán, odaadóan, megindíthatatlanul.

Míg egy éjszaka…

A mancsára hajtotta fejét, becsukta a szemét…

és soha nem ébredt fel.

Pontosan ott haladt el, ahol utoljára látta az emberét.

Bár sosem találkoztak újra ebben az életben, nem volt olyan nap, amikor Hachiko ne várt volna.

Ma egy szobor áll a tiszteletére a Shibuya állomáson.

Mert Hachiko nem csak egy kutya volt.

A rendíthetetlen szerelem szimbóluma volt.

Igen, ez a történet valódi. Japánban történt, 1935-ben.

Hachiko több mint 9 évet várt – soha nem adta fel azt, akit szeretett.