Anyámnak igaza volt…

Tizenhat évesen meg voltam győződve róla, hogy az én életem sokkal fényesebb és boldogabb lesz, mint az övé, hiszen – gondoltam – én okosabb vagyok.

Abban a korban jóvátehetetlenül bölcsnek hittem magam, és minden apróságon képes voltam vele vitába szállni.

Ő valamiért haragudott. A szóváltásaink rendszerint így értek véget:

– Ha elszöksz, előbb egyél.

– Ne maradj sokáig, megfázol.

– Fogd be a szád.

Huszonhárom évesen már biztos voltam benne, hogy mindent rosszul csinál. Akkor már ritkábban vitatkoztam, de titokban meg voltam győződve, hogy én egészen másként alakítom majd a sorsomat. Könyveket nyomtam a kezébe, „helyes” könyveket, és felháborodtam, amiért nem törődött velük. Meggyőztem magam, hogy puszta rosszindulatból teszi.

Leggyakrabban ezt hallottam tőle:

– Van pénzed?

– Csak mondd meg, mikor várjalak.

– Fogd be a szád.

Huszonöt évesen, miközben fejjel vetettem bele magam a terápiába, hirtelen ráébredtem, ki a felelős azért, hogy nem olyan fényes az életem, amilyennek szeretném. Ő. Nem akartam hallgatni. Ő viszont hallgatott. S amikor elragadott az indulat, csak ennyit mondott:

– Neked is lesznek gyermekeid.

– Nem volt szerencséd a szüleiddel.

– Fogd be a szád.

Harmincévesen még mindig nem tudtam leállni. Harmincöt felé úgy felszántottam az életem, hogy a múltból kő kövön nem maradt. Körülöttem mindenki kiabált, én magam is, s csak ő őrizte makacs nyugalmát, örült röpke látogatásaimnak a konyhájában, és sosem tett föl felesleges kérdéseket. Én pedig hallgattam. Ő is hallgatott. Pedig szólhatott volna – de én akkor sem tudtam volna mit válaszolni.

Hogyan sikerült neki mindez? Nem tudom. Az ő világában nem voltak terapeuták, nem léteztek okos könyvek a leválásról, sem előadások a kamasz- vagy női krízisekről. Most, hogy közel járok a negyvenhez, szomorúan értem meg: ebben a végtelen párbeszédben én voltam a szapora kis ürge, aki dühödten lengette bölcsességét, amely mögött alig állt más, mint könyvek okoskodása és saját ambícióim.

Az ő hallgatása és ritka szavai mögött viszont ott volt egy nem könnyű, sok vihart látott élet: az övé, az anyjáé, s az egész családé, amely nemzedékről nemzedékre küzdött a helyéért a nap alatt.

Sem tizenhat, sem húsz, sem huszonöt évesen nem akartam észrevenni a nyilvánvalót:

Mindig tévedhetetlenül megérezte, kik a veszélyes emberek körülöttem, még akkor is, ha csak pár percig látta őket. Soha nem hallgattam a szavára. Ő pedig soha nem mondta: „Ugye megmondtam.” Miközben én szent haragomban próbáltam minél fájóbb szavakkal sebezni, ő csak megsimogatta volna a fejem.

Mindig meghagyta nekem a szabadságot, hogy úgy cselekedjem, ahogy jónak látom. Sosem állt szembe azzal, ami nekem fontos volt.

Mindig hazavárt. Bármi történt, mindig volt hova visszatérnem. És minden érkezésemkor finomságokkal készült, függetlenül attól, hogy hajnalban toppantam-e be vagy délután.

Ma, gyermekeimre tekintve, egyre gyakrabban gondolok rá: vajon hányszor kellett volna inkább hallgatnom – hogy ne sebezzelek, ne ijesszelek meg, ne vegyem el tőletek a kedvet, hogy a magatok útját járjátok.

És ha igazán számot kell vetnem, mindezt tőle tanultam. Anyámtól. És mikor ügyetlenül próbálok visszafordulni az időben, hogy kijavítsam a múltat, ő elmosolyodik, és azt mondja, nem emlékszik a kitöréseimre. Csak tréfálkozik. Megölel. Én pedig befogom a szám.

És a csendben hallom az idő ketyegését. Suttogva kérem tőle: lassabban, kérlek…

Megerősítés: Válás, szakítás – energetikailag

…hogy az otthon édes maradjon.

Ez az írás most nem fog könnyen érinteni mindenkit. Nehéz lehet annak, aki nem jár spirituális utat, aki nem magában kutakodik, aki nem mer szembenézni önmagával. Mégis szól mindenkinek, aki érintett benne, mert sajnos az iskolában még nem tanítják meg nekünk ezeket az elveket.

Napjainkban nem véletlenül van sok válás, szakítás. Nem tud mindenki együtt haladni mindenkivel és ez rendben van. A kapcsolatokban a legfőbb szakító ok ma már a statisztikák szerint is az, ha a felek eltérő tudatossági szintre kerülnek (és ezzel eltérő rezgésszintre, amivel eleve természetellenes az egészséges, kiteljesedett együttélés.

Megtörténik tehát az elválás, ami az egyik legfőbb mutatója annak, hogy ki hogyan működik valójában és milyen tudatossági szinten van.

Számomra az egyik legmegrendítőbb élmény volt azt látni az elmúlt 26 évemben, hogy a nők válás idején és után hogyan viselkednek és mit művelnek a férfiakkal és a saját gyermekeikkel. Hiába hallani sok helyen, hogy a férfiak sokszor brutálisak és tudom, van olyan helyzet is, én mégis abból láttam többet, amikor a nők fordultak ki magukból és próbáltak tönkretenni férfiakat, anyagilag és lelkileg, illetve a saját gyerekeiket birtoktárgynak tekintve apa ellen nevelték őket. Hihetetlennek tűnő és embertelen, rendkívül ostoba, manipulatív működéseknek voltam tanúja, amiket nők műveltek és minden intelligenciát, empátiát, tudatosságot nélkülözött. Nagyon régóta úgy gondolom, hogy fontos lenne megtanítani az embereket, nőket és férfiakat egyaránt a tudatos és egészséges elválásra.

Csak pár alapvető dolgot említek, amit általában véve fontos lenne megérteni.

1. A másik felet hibáztatni, rajta bosszút állni nonszensz.

Aki spirituális, önismereti utat jár, vagy kicsit is ért az emberi, pszichológiai, energetikai műkódésekhez, az már tudja, persze, ma még kevesen tartanak itt. Először is, a másik fél nekünk tükröz, nekünk játszik. Ha van múltbeli traumánk, gyermekkori sérelmünk, amit még nem dolgoztunk meg, akkor azzal fogunk találkozni a kapcsolataink tükrében. Addig fogjuk az aktuális párunk tükrében meglátni saját fájdalmainkat, amíg meg nem dolgozzuk. Tehát valójában nem az exre haragszunk, hanem a belső, sérült gyermekünk fáj és haragszik még arra, aki által sérülést szenvedett (apa, anya, satöbbi…). Másrészt, energetikailag a bosszú a következőképpen néz ki: minden, amit most megélünk, az visszahatás. Csak azzal találkozhatunk, amire okot adtunk. Ha a bosszú mellett döntünk, az pedig ránk fog visszahatni. Mindebből levonva a következtetést: aki egy válás után bosszúra éhezik, az mélyen sérült és segítségre van szüksége, találnia kell egy segítőt és megdolgozni a saját mélységeit. Egészséges ember nem árt! Sőt, együttérez, bármilyen helyzetben is.

2. Anyagilag, pénzügyileg minél többet elvenni a masiktól bunkó, gonosz és buta dolog.

Kell ezt részletezni?

Energetikailag ez úgy néz ki, hogy amíg az extől bármilyen energia áramlik még felénk, legyen az pénzenergia, szívesség, vagy bármi, addig az ő energiájától nem vagyunk leválva és nem leszünk soha az életben önállóak és nem fogjuk tudni a saját utunkat járni, nem fognak tudni ránktalálni a saját rendeltetésünk szerinti dolgok sem. Van egy határ, ami egészséges a gyermektartást illetően és azon túl az anya, a nő felelőssége az élet. (Pontosan így találtam rá a saját utamra én is, pontosan ez által. Tehát megint csak tapasztalat.)

3. A gyerek nem birtoktárgy.

Önálló létező. Akinek ráadásul két fő energetikai csatornája van: anya és apa. (Mark Wollyn csodálatosan ír erről a transzgenerációs örökségekről szóló könyveiben). Ha nincs nyomós ok, akkor szükséges, hogy a gyermek mindkét szülőjével kapcsolatot tartson. Nem válhat eszközzé egyik szülő játszmájában sem.

4. A gyerek ezen felül nem a válás miatt sérül, hanem akkor sérül, ha 1 nem őszinte vele a szülő 2 a szülő mást kommunikál, mint amit ő érzékel.

A gyerek ugyanis nem hülye. Legyen akármilyen kicsi. A gyerek pontosan levesz mindent, érzi és tudja az energiákból, gesztusokból, rezgésekből, hogy mi a valóság. Akkor válik feszültté, ha a szülő feszült, hazudik, szépít, rondít, mismásol, füllent, tagad, ésatöbbi.

Ha a gyerekkel nyíltan, őszintén beszélünk és elmondjuk neki a miérteket, főként azt, amit az érzelemvilágunkban megéltünk, megélünk, akkor a gyerekben nem, vagy kevésbé lesz sérülés (tapasztalat, szintén, sokat mesélhetnék....

Lehetne még folytatni a sort. De egy a lényeg:

Az egész mostani nagy vilagkorszak arról a változásról szól, amiben nekünk, embereknek a legfőbb dolgunk most az ítélkezésmentes, szeretetteljes, együttérzést tanusító összerendeződés!

A végén pedig mindenki önmagával számol el a Teremtő előtt.

Zentai Anna – AsztroHerbárium – Zentai Anna