S, nem engedi vissza az életébe a káoszt.

Végigment a harcain, begyógyította a sebeit, elengedte azokat, akikről egykor azt hitte, nélkülük nem tud élni. Most a békéjét úgy őrzi, mint a legféltettebb kincsét.

Pontosan tudja, hol vannak a határai. Nem érdekli a zűrzavar, az erőtlen próbálkozás vagy a játszmák. Nem azért marad valaki mellett, hogy rendbe tegye, olyan társra vágyik, aki önmagában is teljes.

Mellette nem lesz korlátlan esélyed. Kapsz egyet, ha nagyot csalódik, és mégis érdemesnek tart, talán kettőt. De nem fog melletted maradni, hogy megtanítson szeretni. Elvárja, hogy tisztában legyél a tisztelet, a hűség és a valódi szándék értékével.

Ha önző vagy, ha természetesnek veszed, ő nem fog kiabálni vagy könyörögni. Egyszerűen elmegy. Csendben, méltósággal, visszafordíthatatlanul. Nem dacból, hanem mert mélyen tiszteli önmagát.

Mert amikor egy nő békére lel, többé nem engedi, hogy bárki megzavarja. Tudja, hogy a békéjét védeni a legnagyobb önszeretet. Túlságosan szereti magát ahhoz, hogy bizonytalanságban vagy káoszban maradjon.

Egy ilyen nő mellett lenni kiváltság, nem jog.

És ha nem tudsz felnőni a békéjéhez, ne is számíts arra, hogy megtarthatod.

Megerősítő Tanmese:

Megerősítő Tanmese: Az egymásnak rendeltetett lelkek sorsa meg van írva – Egy régmúlt szerelem emlékére.

Egy forró júliusi hétvégén, vidéken, nagymamám kellemesen hideg, vályogból készült házának falai között hűsöltem.

Nagyi 86 éves. Gyerekkoromban sokszor voltam nála. Imádom az illatát, és a mai napig elvarázsolva hallgatom, amikor mesél. Nagypapám 3 éve meghalt. Azóta nagymamám csak árnyéka önmagának. Igazi társak voltak. Lelki társak. Ikerlelkek. Bár ők ezeket a szavakat sosem használták.

Ezen a forró délutánon Nagyi Tatáról mesélt. Nagymamám első házassága maga volt a pokol. Férje minden nap ütötte, verte. 23 éves volt, amikor úgy döntött, hogy ha szégyen a falu előtt, ha nem, ő bizony elválik. Ez nem élet. Írt az édesanyjának egy levelet, hogy fogadja vissza a szülői házba. Ha nem teszi, akkor világgá megy, de nem bír tovább így élni. Dédmamám –mi csak Mamácskának hívtuk- haza fogadta, a házasságból született kisfiával együtt.

Nagymamám megfogadta: soha többet nem megy férjhez. Fájó emlékeit, volt férje bántalmait képtelen volt felejteni.

Szorgalmas lány volt. Sokat dolgozott. Ahogy ő mondja: szerette a szépet és szeretett dolgozni, mert így tudtak csak haladni.

25 évesen a gyöngyösi vonatállomáson várta a vonatot, amikor az egyik begördülő vagonról fiatal katona szaladt oda hozzá és megszólította:

„Ilyen szép fiatalasszonyt még nem láttam. Nem fél elengedni az ura egyedül, éjnek évadján?”

Nagymamám nem akarta elárulni, hogy nincs férje, így csak annyit felelt: „Nincs mitől félnem, vigyáznak rám. Viszontlátásra!”

A katona aztán visszaszállt a vonatra, de az ablakból sokáig nézte nagymamámat…

Pár hónappal később nagymamám oltványt vitt árulni a 150 km-el távolabb lévő Mezőtúrra. Ott beszédbe elegyedett egy mezőtúri idősebb asszonnyal. Az asszony, amikor megtudta, hogy Nagyi abasári, adott neki 15 forintot, és megkérte, hogy vegyen a fiának 10 krémest, aki az abasári laktanyában katona.

Nagymamám nem akarta elfogadni a pénzt, hiszen fiatal nőként tudta, hogy nem illik a laktanyához mennie. De aztán szavát adta. Végül kisfiával kézen fogva ment a laktanyához és hívatta a mezőtúri katonát, akiről csak annyit tudott, hogy a konyhán szakács.

Nemsokára jött is a fiatal katona, aki nem volt más, mint az a jóképű legény, aki hónapokkal korábban leugrott a vonatról, hogy nagymamámat megszólítsa.

Ő volt a Nagypapám.

A Nagypapám, aki meleg szeretetével, játékos természetével, szívből jövő mosolyával begyógyította nagymamám előző házasságból származó sebeit és boldoggá tette őt a szerelmével. Egy kislányuk született: Anyukám.

Sok mindent megéltek. Sok gondjuk volt. Veszekedtek is. De kitartottak egymás mellett. És az a meleg szeretet az utolsó pillanatig ott volt a pillantásukban, amikor egymásra néztek.

Véletlenek sora, hogy találkoztak. Nem volt akkor telefon, facebook… mégis egymásra találtak. Mert a Jóisten így rendelte. Talán ez az, ami hiányzik a világból: a hit. Hit abban, hogy ami elrendeltetett az úgyis megtörténik. Akit a sors nekünk szánt, az úgyis a miénk lesz. Sokkal hamarabb, ha nem keressük. Akkor megtalál minket. A Jóisten tudja, hogy rendezze a szálakat, hogyan írja a történetet. Engedjük át neki az irányítást és bízzunk meg benne…a legjobbat hozza majd nekünk!

(Sándor Judit)

„Tanulságos történetek, tanmesék”