Az egész univerzum a belégzés-kilégzéshez hasonló ciklusok szerint működik.

Amikor kilélegzel (adsz), vagy csak belélegzel (kapsz), elveszíted az univerzum ritmusát.

Az optimális egészség, energia, feltöltődés érdekében életed minden egyes belégzését egyensúlyozd ki kilégzéssel.

Az angyalok azért küldték ezt a kártyát, mert az adás-kapás mérlege mostanában kibillent az egyensúlyából. Ha jóval többet adtál, mint amennyit kaptál, valószínűleg úgy érzed, mások kihasználták kedvességedet. Ha az egyensúly inkább a befogadás, nem pedig az adakozás felé billent, elképzelhető, hogy kellemetlenül érzed magad, depresszióssá váltál, vagy akár bűntudatot is érezhetsz. Ugyan lehetetlenség minden nap tökéletesen kiegyensúlyozni az adást és a kapást, azért megpróbálhatsz egy egészséges egyensúlyt elérni.

Erről győződj meg úgy, hogy mindennapos rendszerességgel adj valamit ( mondjuk időt pénzt, ajándékot, bókot) anélkül, hogy bármit is várnál érte cserébe. Ugyanakkor fogadd nyájasan a váratlan segítségfelajánlásokat, bókokat és más ajándékokat. Mondd azt: „köszönöm szépen”, mindennemű feszengés és szégyen nélkül. Olyan kapcsolatokban, ahol te vagy az elsődleges adakozó, adj hangot szükségleteidnek, és kérj segítséget.

Kapcsolataidban győződj meg róla, hogy adj és kapj is egyszerre. A szóban forgó helyzetben a férfiúi és női energiák kiegyensúlyozására van szükség. Ahhoz, hogy kapj, először adnod kell. Tizedelj meg mindent, amiből többre van szükséged (időt, pénzt, tárgyakat és így tovább) Jelentsd ki: „Most pedig kegyesen fogadok be minden jót az életembe.”

Megerősítő Tanmese a nyúlról:

A nyúl, aki akkor jelent meg, amikor már nem maradt remény“

Sokan úgy gondolták, hogy ez csak egy legenda. Azt beszélték, hogy a Nirgal-erdőben, amikor valaki már fel akarta adni, egy fehér nyúl tűnt fel.

De ez nem volt közönséges nyúl. Szemei úgy ragyogtak, mint a telihold, mancsai mintha csillagporba léptek volna, és olyan halkan mozgott, hogy még a levelek sem zizegtek alatta.

Először Lior, egy tizenegy éves fiú látta meg. Azt hitte, álmodik.

Az erdőbe szaladt, miután szülei elmondták neki, hogy messzire költöznek, egy idegen, szürke városba. Reszkető szívvel ült le a folyó partjára… és ott, a túlsó oldalon, állt a nyúl.

Nem mozdult. Csak nézte őt.

– Te is tudod, igaz? – suttogta Lior. – Hogy semmi sem lesz többé a régi.

A nyúl ugrott. Átszökkent a folyón anélkül, hogy a víz megérintette volna, és megállt mellette. Lior megdörzsölte a szemét. De a nyúl nem tűnt el. Inkább előre lépett néhányat, majd visszanézett, mintha hívná őt.

És Lior követte.

Ismeretlen ösvényeken jártak. Elhaladtak egy kidőlt fa mellett, egy kettétört szikla mellett, egy magányos virág mellett, amely gyökerek közül nőtt… mígnem elértek egy tisztást, ahol a fény tisztább, ragyogóbb volt. Semmi különös. És mégis, Lior mélyet lélegzett.

És napok óta először… nem érzett fájdalmat.

Amikor hazatért, nem mondott semmit. De elfogadta a költözést egy nyugodt belenyugvással, ami meglepte az anyját.

– Biztos vagy benne, fiam? – kérdezte.

Bólintott. És mielőtt becsukta a bőröndöt, beletett egy rajzot: a nyúlról, ceruzával rajzolva, a folyó mellett.

Évek teltek el.

És mások is elkezdték látni.

Egy asszony, aki nem lehetett anya. Egy öregember, aki félt a magányos haláltól. Egy lány, akit az aggodalom kötött gúzsba.

Mindegyikük csak egyszer látta.

És mindegyikükben megváltozott valami – egy gondolat, egy döntés, egy bizonyosság.

A nyúl soha nem hagyott nyomot. De mindig békét hagyott maga után.

Idővel a gyerekek apró ajándékokat kezdtek neki hagyni: szív alakú ágakat, fényes köveket, levelek alá rejtett virágokat. Senki sem tudta, elviszi-e őket. De reggelre soha semmi nem maradt ott.

Egy télen, amikor a hó a vártnál korábban hullott, valaki egy fatáblát helyezett el az erdőben. Nem volt rajta név, csak egy kézzel írt mondat:

„Ha meglátod… hallgass. Nem beszél, de elmond mindent, amit tudnod kell.”

Azóta, ha valaki visszatér az erdőből ragyogó szemmel vagy békés mosollyal, mindenki tudja:

A nyúl újra átkelt.