Minden ember sorsfeladattal született.

És itt jön a lényeg: amikor „Ő AZ!” a férjem lesz, vagy a feleségem, sorsfeladatának egy jelentős részét akarva-akaratlanul átveszem.

Ő pedig az enyémet. Az ő baja az én bajom lesz. És a szerencséje az én szerencsém is.Innen kezdve egymás keresztjét cipeljük. Segítünk egymásnak élni, vagy elrontjuk egymás életét. Egymásnak vagyunk betegek, és egymásnak gyógyulunk meg.

Ezt nem szoktunk tudni.

Nagy baj.

Tovább játszunk a régi „szerelmes” szerepet – holott egy más történetben vagyunk már. Rossz párkapcsolat az, ahol a felek lehúzzák egymást. Ha valakinek párkapcsolati gondja van, sohasem azt nézem, hogy mennyire mély közöttük a szakadék, hanem azt, hogy van-e ereje annak, aki tisztábban lát, megemelni a másikat, vagy ott tartanak már, hogy ő is zuhan vele.  Számomra ez jelenti egy kapcsolat végét. Az ugyanis már nem szeretet, ami bukásra kényszerít. Lehet szenvedély, bármiféle lelki vagy érzéki örvény, lehet megszokás, kényszer – még közös anyagi érdek is lehet, de nem szeretet.

A pokolba is leszállhatsz, ha van reményed rá, hogy társadat felhozhatod onnan – de ha nem akar jönni, s lehúz, nem szabad miatta ott maradni. Ez ugyanis már nem miatta történik, hanem saját gyengeséged miatt.

Az önelvesztés nem szeretet. Egy párkapcsolatban az a nehéz, hogy „igazságviszonyba” kerülünk egymással. Mindenhol van búvóhely. Szerelemben, barátságban is. Még szülő-gyerek viszonyban is van.

Itt nincs.

A jó párkapcsolat az, melyben segítünk egymás sorsát megcsinálni. Minden együttélésnek az az egyetlen kérdése: „Emelkedünk vagy süllyedünk mi együtt?”

Vannak emberek, akiket egyszerűen szeretsz.

Nem szerelemmel, nem rajongással, hanem feltétel nélküli elfogadással. Mindegy, hogy milyen minőségben vannak jelen az életedben, de társaságukban azt érzed, hogy hazataláltál.

Megnyílsz, és meg mered mutatni valódi önmagad. Leveted minden álarcodat, hiszen tudod, hogy elfogadnak úgy, ahogy vagy. Tudod, hogy pont így szeretnek.

Akármit teszel, akárhányszor hibázol, ők nem büntetnek, nem ítélkeznek. Elfogadják, bárhogy is döntesz. Néha talán azt érzed, jobban ismerik az érzéseid, mint te saját magad.

Lelkeitek összekapcsolódtak már nagyon régen. Ha tudatod nem is emlékszik, sejtjeidbe kódolva van minden együtt töltött élet, minden érzés, amivel egymást megajándékoztátok. Talán tisztában vagy azzal, hogy ez egy ősrégi kapcsolat.

Ha vannak olyan időszakok, amikor elválaszt benneteket az élet, akkor sincs végső búcsú. Tudod, hogy amikor itt az ideje, újra találkoztok. Biztos vagy abban, hogy ez egy olyan kapcsolódás, mely sosem fog elszakadni.

Adj hálát minden nap ezekért az emberekért, mert ők segítenek abban, hogy mindig önmagad légy. Ők segítenek emlékezni igaz természetedre. Mindannyiuk valódi kincs, és ezek a kapcsolatok megtöltik életeteket szeretettel, boldogsággal!

Guzsik-Mohácsi Viktória

Megerősítő áldás: Ötvenévesen már nem vagy hajlandó elviselni a kötöttségeket.

Már nem tűröd a túl szoros melltartót, az erőltetett vacsorákat, a magas sarkú cipőket vagy az erőltetett mosolyokat.

Ötvenévesen már nincs benned vágy arra, hogy bármit is bizonyíts. Az vagy, aki vagy: a dolgok, amiket tettél, és a dolgok, amiket még mindig tenni akarsz. Ha másoknak tetszik, annál jobb; ha nem, akkor is mindegy.

Ötvenévesen már nem számít, hogy vannak-e gyerekeid vagy nincsenek. Úgyis te leszel az anya: a saját anyád, az apád, egy elhagyott nagynénéd, a kutyád vagy egy kóbor macska anyja, akit befogadtál. És ha ezek egyike sincs meg, akkor a saját anyád leszel.

Mert az évek során megtanulsz gondoskodni egy olyan testről, amelyet végre megtanultál szeretni – még akkor is, ha mások szemében egyre tökéletlenebbé válik.

Nem számít, ha a szekrényed fele tele van olyan ruhákkal amibe már nem férsz bele.

A legfontosabb, hogy a hátad ne fájjon túl sokat, amikor felállsz.

Ötvenévesen szabadságra vágysz.

A szabadságra, hogy nemet mondhass, a szabadságra, hogy egész vasárnapot pizsamában tölthess, a szabadságra, hogy szépnek érezd magad – magadért, és ne másokért.

A szabadságra, hogy a saját utadat járd: akik szeretnek, a te tempódban maradnak, mások pedig a saját útjukat járhassák.

Szabadon énekelhetsz majd hangosan az autóban, még akkor is, ha a lámpánál bámulnak az emberek. Újra álmodni fogsz, mint a húszas éveiben, és minden istentől több időt kérsz majd, hogy újra megvalósíthasd ezeket az álmokat. És most, miután életed felét rohanásban élted le, úgy fogod érezni a vágyat, hogy lassan élvezd az előtted álló napok édességét és sós ízét.

– Irène Renée