Elengedni annyit jelent, mint odaadni.

Odaadni mindazt ami volt, ami régi.

Régi helyzeteket, embereket, gondolatokat és érzéseket. És főként régi hiedelmeket. Hiedelmeket arról, hogy mit-hogyan kell és nem kell csinálni. Arról, hogy mit-hogyan kell megélni. Arról, hogy egyáltalán miért is kell élni…
Elengedni annyit jelent, megérteni.

Megérteni mindazt ami volt és látni, hogy már túl vagyunk rajta.

Nem megállni, tovább menni, újra élni, létezni, örülni és boldognak lenni. Akarni és merni élni.
Meglátni azt, hogy valamit kinőttünk, valamin túl vagyunk, azt, hogy mostantól már pontosan ugyanúgy mi sem akarjuk. Elengedni annyit jelent, hogy megengedni. Megengedni magunknak a változást, azt, hogy mássá válhatunk. Levethetjük eddigi szerepeinket és új ruhákba bújhatunk, új darabokban játszhatunk.

Elengedni annyit jelent, hogy térdre borulunk, ujjainkat imára kulcsoljuk és feladjuk. Feladjuk oda, ahová tartozik, ahova való…!

Letérdelünk és ezzel belátjuk azt, hogy mi mindent megtettünk és a végére jutottunk…nincs több ötletünk, mindent megpróbáltunk.
Térdelünk és imádkozunk.
Egyszerre kifelé és befelé. Kifelé valami nagyobbnak, többnek, hogy segítsen meg és befelé önmagunknak, hogy engedjük a segítséget, hogy ne álljunk ellen. Önmaguknak azért, hogy valóban képesek legyünk elengedni mindazt ami menni szeretne, helyet adni ezzel mindannak ami megérkezni szeretne.
Elengedni annyit jelent, hogy térdelünk és egyenletesen lélegzünk.
Figyelünk.

Önmagunkra és mindarra ami körülvesz minket. Látjuk, halljuk, érezzük. Mindent az érzékszerveinkre bízunk.
Amikor ezt tesszük, amikor így elengedünk, akkor egyszer csak megszületünk. Megszületünk egy teljesen új minőségben. Egy új hittel és szemlélettel szívünkben, lelkünkben. Mélyen magunkban megérezzük, hogy minden rendben van úgy ahogy van. Egy ártatlan gyermek örömével és kíváncsiságával tekintünk ki újra a világra és meglátjuk a csodákat benne.
Mert csodák vannak…

A Mindenség, Isten megszólít minket.

És tulajdonképpen visszaadja mindazt amit elengedtünk, csak másképpen, mint mi szerettük, gondoltuk volna. Egy teljesen más, új minőségben. Úgy kapjuk meg, hogy mindenkinek, minden egyes szereplőnek jó legyen!
Isten nem néz külön téged és engem, ő az Egységet nézi, a Mindenséget, azt hogy ott REND legyen!
Amikor a REND helyre áll az életedben azt látni, érezni, tudni fogod…
Megnyílik, kitárul a szíved az életnek.

Az élet millió arcával feltárul előtted és te már nem csak nézed értetlenül, hanem válogatás nélkül befogadsz mindent.
Elengedni annyi, mint megbízni a Mindenségben, Istenben! Kezébe adni életünket feltételek nélkül, elvárások nélkül, tudva, hogy úgyis az történik amire készen állunk, amire igazán szükségünk van.
Itt állok most igaz hittel a szívemben, hogy minden jól történt és csak azt tudom mondani: KÖSZÖNÖM ISTENEM!
Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

Megerősítés – Egy férfi vallomása , de ez lehetne egy hölgy vallomása is.

39 éves férfi vagyok. Átlag feletti külsővel, sportos testtel, ápolt megjelenéssel.
Mások szerint jóképű vagyok, magabiztos, férfias. Olyan, akire sok nő vágyik.

De én csak egy valakire vágyom – arra a nőre, akivel együtt élek.
A párom 46 éves, hosszú ideje vagyunk együtt. Szeretjük egymást – legalábbis én őt biztosan. De van valami, ami hónapok, talán évek óta hiányzik, és lassan szétmar engem belülről: a testi közelség.
Nincs szex. Nincs vágy. Még egy hosszabb ölelés is ritka.

Ő azt mondja, egyszerűen nincs már benne testi késztetés. Elfogadta ezt.
És azt szeretné, hogy én is fogadjam el.
De miért kellene elfogadnom, hogy a nő, akit szeretek, nem kíván többé?
Hogy egy olyan kapcsolatban élek, ahol minden megvan – kivéve azt, amitől férfinak érzem magam?
Nem másra vágyom. Nem kicsapongásra.

Rá vágyom. A nevetésére. A bőrére. Az illatára. A tekintetére, amikor azt mondja a szemével: „akarlak”.
És amikor ez nincs, nemcsak hiányzik – hanem fáj.

Szó szerint. Feszült vagyok, ingerlékeny, és már az izmaim is fájnak a belső feszültségtől.
A legfurcsább az egészben, hogy nem értem, ő hogy nem veszi ezt észre.
Hogy ha tényleg szeret, hogyan nem látja, hogy napról napra leépülök férfiként, belül?
Hogy a mosolyom mögött már nem magabiztosság van, hanem csalódottság, csendes szomorúság, amit próbálok elrejteni, nehogy ő rosszul érezze magát.

De közben én érzem magam egyre kevesebbnek.
És ez az, ami a legjobban fáj.
Hogy itt vagyok mellette, még mindig csak őt kívánom, miközben ő úgy él mellettem, mintha nem lenne szükség rám úgy, mint férfire

Nem akarom elhagyni.
Nem akarok más karjaiban kikötni.
De azt sem tudom, meddig bírom még így.
Nem azért, mert „többre vágyom”, hanem mert kezdem elveszíteni önmagam.
És ha ez így marad, valami el fog bennem törni – végleg.

Megerősítő Mantra ÚHOLDRA: Ahol nincs őszinteség, ott nincs tisztelet. És ahol nincs tisztelet, ott valódi szeretet sincs.

A megtévesztéssel, hazugsággal, csalással, elhallgatásokkal, az őszinteség hiányával kapcsolatunk megreked, nem fejlődik, a bizalom sérül, majd teljesen eltörik