Ne aggódj annyira, ha félsz – ez rendben van.

Őszintén csodálatos, ahogy megcsinálsz ijesztő dolgokat.

Milyen tanácsot adnál azoknak, akiknek nehéz valamit bátran megtenni?

-Itt van ez a dolog: csak le kell írnod az álmodat.

Aztán írj egy listát arról, hogyan fogod megvalósítani.

Mit kell tenned? Mit kell megtanulnod, hogy képes legyél elérni a céljaidat?

Ez az, amit én csinálok. Nem csak ott ülök és aggódom miatta, hanem elkezdem csinálni.

Ne aggódj annyira – ha félsz, az rendben van. Csak dolgozz rajta.

A félelem, amit érzel, az az ismeretlenből fakad – abból, amit nem tudsz.

Ismerd fel ezt. Csak ismerd fel, hogy még nem tudod, és dolgozz azon, hogy megtudd.

Az egyetlen módja, hogy megszűnjön a fejedben a félelem, ha elindulsz az első lépéssel.

Ahogy embereket edzek – és ahogy saját magamat is –, mindig így gondolkodom:

előbb megtanulok mászni, mielőtt járnék;

járni, mielőtt kocognék; kocogni, mielőtt futnék; futni, mielőtt sprintelnék.

És aztán egyszer csak lerohanok egy dombról vagy egy nagy szikláról…

Szóval ez az, amit csinálok.

Megerősítő Tanmese – A szerelem egy évvel a halála előtt tört be az életébe – akkor, amikor már végleg elvesztette a reményt.

Életében megjelent egy fiatal görög emigráns, aki fodrászként dolgozott, és nehéz pillanatban nyújtotta felé kezét, szívét kínálva fel vigaszként.

A kórházban ismerkedtek meg – ez a hely az utolsó években második otthonává vált. Balesetek sorozata, súlyos sérülések, állandó fájdalom, morfium, elhúzódó depresszió – ebben az állapotban élt már szinte folyamatosan.

A férfi egy napon belépett a kórterembe egy babával, és azt mondta, hogy ez a játék szerencsét hoz – nem akármilyen baba, hanem hazájából, Görögországból származik. Édith felnevetett, de másnap virággal tért vissza, és nemsokára megkérte a kezét.

Édith tiltakozott, a nehéz életéről beszélt, a korkülönbségről. A férfi türelmesen végighallgatta, majd ennyit mondott:

– Számomra azon a napon születtél, amikor megláttalak.

Két hónappal később Théo, boldogságát leplezni sem próbálva, megkérdezte szüleitől: mit szólnának hozzá, ha bemutatná nekik Édith Piafot? A család elnémult. Tétován bólintottak, mire Théo így szólt: „Az autóban vár rátok.”

Egy hét múlva Édith meghívást kapott Théo otthonába egy teára. A család aggódott – feleslegesen. A valóságban Édith szerény és visszahúzódó volt. A szülők és Théo húga, Christy Lhom, először el sem tudták képzelni, hogy több van köztük, mint barátság.

Amikor a viszony napvilágra került, Théo apja dühbe gurult, felemlegetve Piaf múltját és a korkülönbséget. Szeretni Piafot, a művészt – egy dolog. Elfogadni, hogy a fiú feleségül venné – egészen más. Piaf maga is megérezte a család zavarát, és megpróbált közeledni hozzájuk. Megígérte, sztárt farag Théo-ból.

Ő találta ki a művésznevét is: Théo Sarapo – a görög „S’agapo” (Szeretlek) szóból. Csak franciás, zengő „r”-rel. Ez volt az egyetlen görög szó, amit Piaf ismert.

Théo húga könyvet írt a kapcsolatukról. Ő tudta legjobban, miért szeretett bele a bátyja ebbe az asszonyba. A korabeli lányok mellett Théo nem érezte magát férfinak. Piaf viszont értő és érző nő volt. Théo nem sokkal az ismeretségük előtt megjárta az algériai háborút. Sok mindent látott, a halált is közelről. Nem tervezett, a pillanatnak élt – akárcsak Piaf, aki szintén sok mindent átélt már.

Első közös fellépésük a párizsi „Olympia” színpadán volt.

A szerelemről énekeltek, és boldognak tűntek.

„Azok az emberek, akik nem gondolnak a szerelemre, nem teljesek. Akik pedig azért tagadják meg, mert valaha fájdalmat okozott nekik, képtelenek igazán szeretni.” – Édith Piaf

Az esküvőt 1962. október 9-én tartották. Bár Piaf már elvált volt, külön engedéllyel esküdhettek meg egy görög ortodox templomban a Georges Bizet utcában – Édith ezért áttért az ortodox hitre. A templomban több volt a kíváncsiskodó, mint a meghitt vendég, de bármennyit is suttogtak a rosszindulatúak, az ifjú pár boldog volt.

Édith nászajándéka egy játékvasút volt Théo számára. De nem akármilyen: a mozdony egy kisvároson zakatolt keresztül – La-Frette-sur-Seine-en, Théo ifjúságának színhelyén. A festett kartonházak pontos másai voltak az ottani utcáknak, még a borbélyüzlet is szerepelt köztük, ahol Théo apja dolgozott.

Szerelmük meggyőzte a kétkedőket is: ez nem érdekkapcsolat, hanem valódi boldogság. Különösen, hogy a házasságkötés idején Piafnak szinte semmije sem volt. Vagyonát elherdálta, adósságokba fulladt. A nyilvánosságban terjedő pletykák Théo anyagi haszonszerzéséről soha nem nyertek igazolást.

Élete végén Piaf olyan szeretetet kapott, amit maga sem érzett méltónak. Théo, a 27 éves, jóképű férfi éjjel-nappal mellette volt. Kanállal etette, könyveket olvasott fel neki, apró ajándékokkal lepte meg, komédiákat néztek együtt, és mindent megtett, hogy enyhítse szenvedését. Csodálattal nézett a szeretett nőre, akinek testét hegek borították, kezei feldagadtak, s már önmagáról sem tudott gondoskodni. De mindez nem számított – ő szerette.

Gondozta, etette, felolvasott, ajándékokat vitt, nevetést hozott. És egészen az utolsó leheletéig éreztette vele: vágyott és szeretett asszony.

Férje végig ott volt mellette, öregen, megtörten, a fájdalom és veszteségek súlya alatt – „kis verébként” – még akkor is, amikor Édith már nem ismerte fel.

Édith Piaf 1963-ban hunyt el. Egész Franciaország búcsúzott tőle. Szerették a hangjáért, amelyhez nem volt hasonló. Dalai közül a legismertebbé vált az „A szerelem himnusza”, a „Milord” és a „Nem bánok semmit”.

A kabaréból indult, s végül a világ legelőkelőbb koncerttermeiben lépett fel. Édith Piaf elfoglalta méltó helyét a francia – és az egyetemes – zenei Olimposzon.

Théo Sarapo, akit sokan aranyásónak tartottak, örökségként milliós adósságokat kapott. Tudott róluk, már a házasság előtt. Eladta lakását, hogy rendezze a tartozásokat, s fellépti díjainak zömét Édith számláinak fedezésére fordította.