Most egyfajta elengedés van a levegőben, ami már nem szolgál és nem épít azoktól az élethelyzetektől vagy személyektől el kell válnunk, búcsút kell intenünk.

Az már egyáltalán nem épít, sőt inkább lehúzza az életerődet, egyenesen romboló szinten hat rád, legyen az munkahely, vagy magánéleti kapcsolódás.

Hit és megértés a másik iránt legyen, de amint már nem tudsz bízni a másikban, vagy nem érted a viselkedését úgy el kell engedni őt.

Megerősítés: Egyszer megkérdeztek egy kedves nőt:
“Hogy lehetsz ilyen gyengéd
egy ilyen kemény világban?”
Mosolygott, és a szívére mutatva azt mondta:

“Amikor belül erős vagy,
megengedheted magadnak, hogy kívülről puha legyél,
mert nem kell bizonyítani azt,
ami belül már létezik”
Tahlia Hunter

Hádész – A Lélek alvilági szeretője

Egyszer régen, még az idők kezdetén, amikor az istenek osztoztak a világon,
Zeusz az eget kapta, Poszeidón a tengert,
és a legcsendesebb testvér, Hádész – az alvilágot.
De ez nem a pokol volt.
Nem lángok, nem büntetés, nem ördögi sötétség.
Ez volt az árnyékok birodalma – az a tér, ahová az emberi lélek akkor is belép, ha nem halt meg… csak átlépett valami lényegibe.

Hádész ott élt.
Nem tolakodott az emberek világába.
Nem szedett áldozatokat.
Várt.
Ám egyszer mégis… meglátta Perszephonét.
A világosság leányát. A tavasz illatú Istennőt.
És benne megmozdult valami, amit még önmaga előtt is titkolt: a vágy a szépségre.
De Hádész nem tudta, hogyan kérjen.
Mert ő nem a szó, hanem a mélység istene volt.
Ezért Zeuszhoz fordult, a mindent látó bátyhoz, és engedélyt kért tőle:
„Elhozhatom őt a birodalmamba?”
Zeusz bólintott.
Szótlanul.
Aztán elfordult.

És Hádész megrepesztette a földet.
Nem erőszak volt ez – hanem egy másik világ hívása.
Ahogy egy álom nyílik meg hirtelen a valóság repedései között.
Perszephoné nem sikoltott.
Csak nézte az idegent. A fekete szemű, árnyékban élő istent.
És tudta:
most kezdődik el az, amit még nem ért, de már ismer.
Hádész elvitte őt az Alvilágba.

És ott… nem láncolta le, nem zárta ketrecbe.
Hanem trónt állított neki.
Királynővé tette.
Nevet adott neki a sötétben.
És csendben várta, hogy megszülessen benne az új én.
Perszephoné idővel megette a gránátalma magvait –
és ez nem volt véletlen.

A nő, aki korábban csak virágot szedett,
most már az élet és a halál határán járt.
És ott önmagára talált.
Így lett ő a Fény és Árnyék királynője.

És Hádész?
Ő nem rabolt el egy lányt.
Ő hazahívott egy Istennőt, akit még nem ismert önmagában.

Hádész bennünk a rész,
– aki nem harsány,
– nem kér figyelmet,
– nem akar ragyogni.
De ha szeret,
az az örökkévalóság csöndje lesz.
Ő az, aki nem beszél sokat,
de mindent lát.
Mindent őriz.
És ha egyszer beenged valakit…
soha többé nem felejti el.

Pszichológiai mélység – Hádész bennünk:
– Ő a tudattalanunk kapuja, az, ahová önmagunk elől rejtett részeinket zárjuk
– Ő az intim, szavakon túli szerető, akinek nem kell, hogy megmagyarázzunk bármit – elég, hogy érez
– Ő a gyász istene, de nem a veszteségé – hanem az átalakulásé
– Ő az a férfi, aki nem csábít – csak jelen van
– És Ő az a lélekrész, aki nem kérkedik azzal, hogy tud szeretni – de minden szerelme végzetes.

Ha ma reggel valaki úgy érzi,
hogy vágyik a csend után, a belső mélységre, az igaz nézésre,
akkor talán Hádész hívja őt.
Nem bántani. Nem elvenni.
Csak hazavinni – oda, ahol már nincs több játszma, csak őszinte átlényegülés.

És Perszephoné?
Ő nem áldozat lett.
Hanem Királynő.
Mert van az a sötétség, ami nem elnyel – hanem koronáz.

Szép vasárnap reggelt kívánok a mélységek királynőinek, Nektek!
és azoknak is, akik tudják,
hogy a csend is lehet szerelemnyelv.

Ipacs Andrea

Ipacs Andrea – asztrológus -mitológiai elemző

Fotó: Internet