A tündérek azok a mennyei lények, akik hozzánk a legközelebb élnek.

Jól ismerik a földi létet és örömmel segítenek az embereknek fizikai szükségleteik kielégítésében és életfeladatuk teljesítésében.

Háláljátok meg kedvességüket! Ha kimentek a természetbe, könnyen kapcsolatba léphettek ezekkel a varázslatos teremtményekkel. Szólítsátok meg őket, és érezni fogjátok jelenlétüket. Ellátnak benneteket ötletekkel, hogy mit tegyetek a környezet – a föld, a levegő, a víz, a növények és az állatok – védelmében. Cselekedjetek útmutatásuknak megfelelően!

Elégedettnek lenni.

Aki elégedett önmagával, nem hasonlítgatja magát másokhoz. Olvasom ezt a Meryl Streep-idézetet. Mennyire így van!
Kétféle ember létezik, az egyik haragszik a szüleire, a világra, amiért nem szerették jól és gyengéden, figyelmesen, aki hibáztatja őket, akinek minden mondata úgy kezdődik, hogy de az apám meg az anyám. Ő sosem elégedett senkivel, magával sem persze.

És létezik a másik, aki a kezébe veszi a saját élete felett az irányítást és nem hibáztat senkit semmiért, mert tudja, hogy mindenki csak a saját képességei, mintái, sémái, lehetősége szerint tudta őt felnevelni. Nem azt figyeli, mit csinál a másik, hanem megy előre a saját útján. Nem befolyásolják mások, nem irigykedik. Önmagát követi.
Egy alma soha ne várja azt, hogy körte íze legyen és fordítva.
Ezt hívom én elfogadásnak.

Persze könnyű leírni, de gyakran nehéz megcsinálni.

Tele vagyunk elvárásokkal, meg, hogy nekünk mi az, ami jár. Járni nem jár semmi, csak túl sokat a szánk.

Túl komolyan vesszük magunkat, ha meg túl komolyan vesszük magunkat, túlzottan bemerevedik a személyiségünk és onnan nincs hova akkor már menni, mert az olyan mintha ránktapadna az a bizonyos saját magunk. Mint egy szűk ruha, amibe már alig férünk bele, vagy belesoványodunk, vagy itt-ott kibuggyan ez az, de csak összetartja azt, ami benne van, amit annyira féltünk, akihez annyira ragaszkodunk.

Évek telnek el, hogy az ember a dühös, haragos, tehetetlen fázisokon áthatol, ami egy ugyanolyan gyászfolyamat, mint amikor valakit elveszítünk. Ahhoz, hogy el tudjuk fogadni, hogy nekünk nem egy olyan családunk volt, mint a képeslapokon, ahhoz el kell tudni gyászolni kell azt. Ez a veszteségfeldolgozás. Amíg nincs meg, nem tudjuk levenni azt a szűk ruhát.

Az elengedés egy folyamat, azt nem lehet akarni, csinálni, sürgetni, és az elfogadás az előszobája.
A gyásznak ugyan megvannak a stációi, ami viszont nem egy lineáris folyamat, sokszor oda-vissza ugrálunk az egyes szakaszokban. Amikor azt hiszed, hogy már jól vagy, akkor jön valami és újra a startkörön állsz. Aztán egyszer csak elhárul minden akadály és akkor már nem mész vissza.

Tagadás, düh, alkudozás, bánat és végül bekövetkezik az elfogadás. Utána tudod elengedni. Mert már körbenőtte valami más. Te nőtted körbe. Hogy mindig fájni fog-e? Nem, nem kell, hogy örökké emlékeztesd magad rá. Beépül a személyiségedbe, nem igaz, hogy örökre heges marad. Az életed része lesz. Addig sebes és addig heges, amíg nem fogadod el, hogy az életed része a változás.

Azért nem könnyű elengedni valamit vagy valakit, mert nem őt nem engeded el, hanem azt az életet, amit az a valaki jelentett, arról az egész életről, a jövőről, a közös álmokról, tervekről nehéz lemondani. Hogy mi lett volna ha. Arról a ‘ha’ köré font tündérmeséről nehéz lemondani.

Kifestünk magunknak egy világot és azt fixálni akarjuk, pedig a tündérmesékben is van fönt meg lent, az sem örökké csillámporos.

Tagadás – ez nehéz és aki itt megreked nagyon nehezen tud innen kimászni. Tagadni azt jelenti, nem veszek róla tudomást, hogy ő ilyen meg olyan, hogy ők azt tudták adni, amit adtak. Ez a sötét verem, mert innen nem látsz ki, csak azt érzed, nem vagy boldog és tehetetlen vagy. Ebben a fázisban van, hogy mindenkire figyelsz, csak saját magadra nem.
Düh – ez már egy jó szint! És muszáj eljutni ide, legyél dühös, haragos, add ki a dühödet, menj ki a mezőre és ordibálj. Kiáltsd ki magadból a fájdalmad.

Alkudozás – ez a mi lett volna ha, na ez egy nyögvenyelős időszak, végigjátszani a fejünkben, hogy mi lett volna ha nekünk mintacsaládunk lett volna, ha, ha, ha – muszáj átmenni rajta, de a mi lett volna ha sosem vezet sehova. Mégis szükséges és csináljuk.

Ha ott tartunk, hogy el tudjuk siratni a múltat, ha azt érezzük, ellep bennünket a szomorúság, a bánat, akkor tudjuk, jó, ez már a vége, közeleg a fény, de szükséges megélni ezt is, ahhoz, hogy bekövetkezzen az elfogadás. Az elfogadáshoz elégedettség kell. Az, hogy nekem ez elég. Nem kaptam meg mindent, elfogadom.

Vannak dolgok, amin nem tudsz változtatni – kész, ennyi. Egyedül te fekszel keresztbe önnön boldogságod útjába, nem az anyád és nem az apád. Nehéz? Igen, sokszor puszik nehéz. De nincs más út. Lépj ki a gyermeki üzemmódból és menj bele a gyászfolyamatba, ebben az első lépés, hogy abbahagyod a hibáztatást.

A másokkal való foglalkozás pótcselekvés. Addig sem kell magaddal foglalkoznod.
Nem megbocsátanod kell, hanem elfogadnod!

Ha belépsz az elfogadás csarnokába már nem lesz visszaút, akkor leszel képes megtalálni az új utadat, akkor leszel képes kialakítani egy új viszonyt magaddal és a családoddal.
Mennyi időt akarsz még a saját életed várótermében eltölteni?
Merülj alá!
Brávácz Alexandra