Mindenki ugyanarra vágyik.

Mindegy hogy fiatal vagy öreg, szegény vagy gazdag, ismert vagy ismeretlen, egész életünkben az összetartozást keressük.
Ha nincs “kivel”, akkor a “mivel” is megteszi.

Látszólag összetartozni sokféleképpen lehet.
Köthetjük magunkat nem csak emberekhez, hanem helyekhez, tárgyakhoz, gyűjtögetéshez, evéshez-iváshoz, hobbyhoz, emlékekhez, a múlthoz, ideológiákhoz, életstílushoz, munkához-hivatáshoz, pénzhez, biztonsághoz, hatalomhoz, rendszerekhez.
Bármivel lehet összetartozni.

Az összetartozás hiányával is.

Emberi ösztön, hogy minden helyzetben és pillanatban azonnal igazodunk, keressük a helyünket, pozícionáljuk magunkat, kötni kezdjük magunkat valamihez újra és újra, hogy biztonságban érezhessük magunkat és hogy érezzük: nem vagyunk egyedül. Hogy érezzük, hogy összetartozunk. Valahogy definiálni szükséges a létezésünket, és ezt csak úgy tudjuk megtenni, ha Térben és Időben kötjük és viszonyítjuk magunkat dolgokhoz, helyekhez, emberekhez – bármihez.

Sokszor hajlandóak vagyunk bármire ezért, bármiről lemondunk, bármit beáldozunk, hogy ennek az állapota számunkra megmaradjon.
Még akkor is, ha közben szenvedünk, ha közben fáj, ha közben kihasználnak, megaláznak, bántanak – az összetartozás, mint önmagunk létezésének tükre, ösztöne mindent felülír bennünk.

Nehéz felismerni azt, hogy az amit mi összetartozásnak gondolunk, valójában mikor függés, amiben mi már régen nem vagyunk urai a saját életünknek, hanem kiszolgáltattuk magunkat mások igényeinek, hangulatának, döntéseinek. És még mindig maradunk.
Mert így legalább tartozunk valahová, még ha nem is jó, nem is boldogít, nem emel, nem tölt, de legalább valahol valamivel vagy valakivel látszólagos közösséget alkotunk.

Hiánypótlások ezek, amivel minduntalan csak betapasztjuk a bennünk tátongó boldogtalanságot, az ürességet, amit igyekszünk befedni, hogy ne legyen olyan mély és ezerféle “tudatosságnak” titulált módszerrel próbálunk értelmet találni arra, ami egyszerűen csak hiányzik és fáj emberi lényként.

Mert fáj a világ szeretetlensége, az emberek harcai, miközben legbelül senki sem harcra, hanem békére vágyik végre, fáj a saját életünk üressége és értelmetlensége helyenként, fáj, hogy hiába küzdünk azért, hogy meglássanak, meghalljanak, vagy csak elfogadjanak, a világnak nincs szeme és füle rá. Fáj, hogy egyedül vagyunk a sok milliárd között és ez a magányosság érzés még a legjobb napjainkon is tisztán kitapintható a lelkünk egy eldugott szegletében – mindegy mennyi ember vesz körül.

Fáj, hogy nagyon sok helyzetben nincs valódi összetartozás.

Olyan hiányra keressük a választ az emberi létezésünkben, amire nem a fizikai világban van a válasz. Azt, amit a lélek keres, nem fogja kívűl megtalálni.

A Forrástól való elszakadást, az Isteni Összetartozást, az Egység eredendő rezgését földi hiánypótlásokkal nem lehet kiegyenlíteni.
Egész életünkben keresünk.
Egész életünkben igyekszünk összetartozni, de legalábbis tartozni valahová. Mindegy, hogy az a család, munkahely, vagy a szerda esti jógacsoport.

De a látszólagos összetartozás kerülése is ugyanolyan függés, mint bármi más. A saját játszmáink, sérüléseink azok, amik függésben tartanak és amikhez ugyanúgy ragaszkodunk, amivel megéljük az összetartozást.
“Ha nincs kivel, hát a párna csücskivel…”
Pedig elsősorban a sallangoktól mentes önmagunkkal kellene.

A Rákban járó Jupiter számtalan témát hoz majd számunkra arról, hogy hova is tartozunk, hol van a lelkünk otthon, min keresztül találja meg a teljességet, és ehhez most a Nap is csatlakozik égi útján.

Évente egyszeri találkozójuk amolyan emlékeztető arról, hogy ne veszítsük el magunkat, és megértsük, hogy a függés és játszma nem jelent összetartozást semmivel és senkivel és hogy mindenkoron elsősorban önmagunkkal kell azt megtalálni.

Szelényi Eszter

Szent Iván éjszakája – a kívánságok, a tűz és a mágia ideje
Tűzrituálé a vágyak beteljesüléséért

Június 23-ról 24-re virradó éjjel a természet kapui megnyílnak: ez Szent Iván éjszakája, a nyárközép legmisztikusabb pillanata. A régiek úgy tartották, hogy ilyenkor minden vágy teljesülhet, és a tűz ereje megvéd a bajoktól, termékenységet, bőséget hoz az élet minden területére.

A magyar falvakban máglyát raktak, tüzet gyújtottak, és a hamut szétszórták a földeken, hogy elűzzék a rosszat, megvédjék a termést és a jövőt. A tüzet gyakran lányok gyújtották meg, titkos kívánságokat suttogva a lángok közé…

Ezen az éjjelen egy ősi tűzmágiával segítek Neked:
– Egy különleges, Szent Iván-éji gyertyát kell meggyújtani, a gyertya lehetőleg legyen szűz, fehér gyertya
– A gyertya alá egy lapra írd le 1 vágyadat, amit most valóban el szeretnél érni
– A lángba nézve háromszor ismételd:

„Tűz, ami ég, kívánságom beteljesedjék – most, és örökre.”

Hagyd, hogy a gyertya csendesen leégjen, vagy ha nem tudod kivárni, fojtsd el a lángját, miközben a kívánságod képe ott él a szívedben.
Ez az éj nem csupán hagyomány, hanem lehetőség, a váltás, a tisztulás, a teremtés ideje.