Arra gondolj amit teremteni szeretnél, ha egészséget, bőséget, szerelmet, most érdemes manifesztálni mindezt!

Teremtsd meg a bőséggel teli életed a következő tízmilliószoros napon!

Használd ki ennek a napnak az erőteljes erejét!

Olvasd végig, és írj egy igent, ha te is részt kívánsz venni ebben a teremtő programban!

Mit is kell tenned?

Előtte lévő napon az az 06.10.-én tedd ki a csodáidat éjszakára töltődni.

06.11.-én reggel, vidd be az otthonodba és gyújts meg egy fehér gyertyát. Mielőtt a gyertyát meggyújtanád, karcolj bele egy kívánságodat.

Egy tálba tegyél lencsét, rá a gyertyát, és egy pár babérlevelet amire úgy szintén írd rá a kívánságodat. Majd tedd rá az otthonodban található legnagyobb értékű papírpénzt, és arra helyezd a csodáidat. Vedd elő a csodafüzetedet, és írj részletesen arról a kívánságról, amit a gyertyába és a babérlevélre írtál, illetve karcoltál. Arra figyelj, hogy ez idő alatt írd meg a Csodafüzeted, amíg a gyertya ég.
Majd ha végeztél a szertartással, akkor újra tedd ki a csodáidat a Telihold fényébe.

A tízmilliószoros nap erejét kihasználva MEGTEREMTJÜK amire vágyunk.

Miért is érdemes ezt a napot kihasználni?

Tízmilliószoros napon minden gondolat, tett, kívánság tízmilliószoros erővel hat.

Különleges áldást kapsz a mai napon, amely a bőséget és a jószerencsét hozza az életedbe minden életterületen.

Amikor a szertartással végeztél, akkor hagyd a gyertyádat elégni, majd …

Az este folyamán 21 órakor, egy közös elcsendesedéssel megpecsételjük a kívánságainkat, amihez csak az kell, hogy pontban 21-órakor egy 10 percre elcsendesedj, és lásd magad abban az életminőségben, amit a szertartás folyamán kértél. Amikor ez megtörtént, akkor égesd el a babérlevelet, amire a vágyadat írtad, ezzel pecsételed meg a “hivatalos leveled” az Univerzum és az Angyalok felé!

Tarts velem te is ezen a napon. 2025.06.11-én és az otthonodból teremtsd meg magadnak azt, amit most a legjobban szeretnél!

Engedd be a bőséget, a harmóniát, az egészséget az életedbe, ezen a tízmilliószoros napon!

Megerősítés: Tanmese

58 évesen azt mondták, túl öreg vagyok a munkához… és először az életemben nem szégyelltem sírni.”

Egész életemben irodában dolgoztam. Nem voltam főnök, de láthatatlan sem. Iratokat rendeztem, segítettem az újakat, ott voltam, ahol kellett. Nem én voltam a cég szíve, de egy biztos pontja igen. Aztán egy nap behívtak egy ötperces megbeszélésre, és azt mondták, már nem „illek bele” a cég jövőképébe. Átadtak egy levelet, kényszeredetten mosolyogtak… és megmutatták az ajtót.

Hazasétálni egy kartondobozzal a kezemben megalázóbb volt, mint bármilyen kudarc, amit valaha átéltem. A gyerekeim már felnőttek, élték a saját életüket. A feleségem megölelt, de nem tudta, mit mondjon. Napokig ültem a konyhában, azon töprengve, mihez kezdjek ennyi üres idővel. Elhasználtnak éreztem magam. Összetörtnek. Láthatatlannak.

Egy szokványos szombaton sétálni indultam, és elhaladtam egy kis környékbeli iskola mellett. Láttam, hogy egy nő küzd a nehéz padok mozgatásával. Segítettem neki, ösztönösen. Megkérdezte, önkéntes vagyok-e. Azt mondtam, nem, de van időm. Azt mondta, jöjjek vissza hétfőn.

Így is tettem.

És aztán újra meg újra visszamentem.

Először székeket javítottam. Aztán tanszereket rendeztem. Később megmutattam néhány gyereknek, hogyan kell használni egy régi számítógépet. Nem kaptam fizetést. Nem kínáltak szerződést. De minden alkalommal, amikor egy gyerek azt mondta: „Köszönöm, tanár bácsi”, valami fellobbant bennem.

Ma 61 éves vagyok. Még mindig járok abba a kis iskolába. Már nem érdekelnek a hangzatos munkakörök vagy névjegykártyák. Mert végre megértettem: az értékedet nem a beosztásod határozza meg—hanem az, amit adsz, amikor a világ úgy gondolja, hogy már semmid sincs.

Néha azért dobnak ki egy helyről, mert máshová kell megérkezned—oda, ahol igazán számítasz.