A Vénusz a Bika zodiákusi jelébe érkezett, bár fölötte a Kos csillagai ragyognak, és a Plútóval való teremtő kapcsolódása készül bepontosodni.

A női minőség, a kapcsolatok, a szerelem és a kreativitás virágzásának idejébe érkeztünk. Az életöröm, a földi élet szépségeiben való gyönyörködés, a szerelem életbehívó tánca hívogat.

Aki képes rohangálódni, az most szinte minden levélen és mozdulaton keresztül hallja Gaia énekét. A pillangók tánca, a szél simogatása, egy tekintet, egy érintés – mind a nagy szimfónia hangjai. Az élet varázsa most suttog, cirógat, hív.
De mi van akkor, ha nem halljuk?

Ha mégsem jár át a földi létezés édes ízének varázsa…Ha nem tudunk gyönyörködni a szépségben, mert a szemünkből eltűnt a fény? Ha kapcsolatainkból kihunyt az élet, ha nem érezzük lelkünk önfeledt örömét minden találkozásban, minden ölelésben? Ha a nő bennünk sínylődik, ahelyett, hogy élő vizekként áramolna, ahogy egykor, amikor még emlékezett önmagára?
Ezért száll most Afrodité alá – le egészen az Alvilág kapujáig, ahol Hádész őrzi az eltemetett titkokat. A meg nem engedett örömök, az elnyomott kreatív késztetések, a meg nem élt ölelkezések, az elfojtott gyönyör árnyékalakjai ott várják, hogy a lélek újra kinyissa kapuját, s átölelje őket a szív terében.
Egy alkimiai folyamat zajlik.

Most indul az út a bennünk a “láncra vert nőhöz”, aki nem engedhette meg magának a táncot, az örömöt, aki elutasította önnön lényegét.
Hívást kap, hogy jöjjön ki a romok alól, a fájdalom házaiból, a magára zárt börtönből.
Lépjen a fénybe, szabadítsa fel a lelkét, nyissa ki szívét, engedje be újra mindazt, amit száműzött az alsó világok sötét kamráiba.

Felszínre kerülhetnek a mélyre rejtett árnyak, fényt és szabadságot követelve…

S az elfojtott életenergiák, mint visszatartott források, most felszabadulhatnak:
örömteli, termékeny, szent áramlásként járják át testünket és lelkünket, ha nem riadunk vissza önnön alvilágunk kivetített képeitől, melyek valójában sorsunk rejtett kincseit hordozzák.
Botos Orsolya

Megértettem, hogy a békét nem kapjuk ajándékba…
Azt meg kell építeni.
Meg kell védeni.
Ki kell érdemelni.
Túl sokan léptek be az életembe, mint vendégek egy házba,
amit eszük ágában sem volt rendben tartani.
Voltak, akik látszólag gyengédek voltak.
Szépen beszéltek, finoman.
Aztán mégis töréseket hagytak maguk után.
Mégis.

Túl könnyen adtam nekik bejárást — mintha semmibe sem került volna.
Pedig igen.
Időmbe került.
Bizalmamba.
Energiámba.
Többet vittek el, mint amennyit valaha visszaadtak.
És az ő zűrzavarukat egyedül takarítottam el.
Újra és újra.
És ma?
Ma már nem nyitok ajtót csak azért, mert valaki kopog.
Kivárok.
Figyelek.
Meghallgatok.
A magány többé nem rideg.
Szentté vált.

Egy belső tér, ahol végre egésznek érzem magam.
Ahol leülök önmagammal, és mélyen belül tudom:
nincs többé szükségem a káoszra, ami kapcsolatnak álcázza magát.
Helyet akarsz az asztalomnál?
Hozz állhatatosságot.
Hozd az igazat.
Hozz valami valóságosat a kezedben – ne csak üres ígéreteket, amiket sosem tartasz be.
Mert ez a béke…
Az enyém.
És ha kell, minden hidat felégetek, csak hogy senki ne rabolhassa el tőlem.
— Charlotte Cellier