Bocsánatot kellene kérnem.

Bocsánatot kellene kérnem magamtól.

Hogy annyi éven át másoktól vártam mindent, amit magamnak kellett volna megadnom.
Mindenkivel együtt éreztem, mindenkit megértettem, mindenkit biztattam, csak magamat nem.
Soha senkivel nem beszéltem volna úgy, ahogy magammal tettem.
A fenébe is!

Senki nem tanított meg rá, hogyan kell szeretnem – tisztelnem önmagam.

Arra tanítottak, hogy mások véleménye mindig fontosabb, hogy mindig arra figyeljek, mások mit fognak szólni, ha…
És persze, felnőttként már tudjuk, hogy tök mindegy, mit fognak szólni, de akinek a zsigereiből szól ez a belső hang, annak őrült nagy munkájába kerül, hogy kidolgozza azt onnan.
Jesszusom, ma gyertyafényes ebédet költöttem el önmagammal.
Micsoda szentségtörés.

És mégis mennyire a szívemig hatolt.
Fontos vagyok.

Ha másnak nem, hát önmagamnak muszáj, hogy az legyek.
Tanulom szeretni az egyetlen emberi lényt, akivel mindig ott leszünk egymásnak.
Horváth Szilvia

Nem ismerem, de irritál.”
„Semmit nem csinált, de már ránézni is rossz.”
„Olyan, mint akit utálni kellene.”

Ismerős? Néha nem is tudjuk, honnan jön a gyűlölet. De elindul. És valahol bennünk gyökerezik meg.

Valakit mindig gyűlölni kell…

Ez a mondat nem egy thrillerből van. Ez a valóság.

A munkahelyen az a kolléga, aki túl lelkes. Az iskolában az a gyerek, aki más. Az utcán az, aki túl hangos, túl csendes, túl feltűnő, túl láthatatlan.

Mindig van egy másik. Egy valaki, akit ha elég sokan kineveznek „rossznak”, hirtelen úgy tűnik, rendbe jön a világ.

Csak közben nem jön rendbe semmi.

Erich Fromm úgy ír a gyűlöletről, mint a szeretet ellentétéről – de nem abban az értelemben, hogy az egyik meleg, a másik meg hideg. Hanem abban, hogy a gyűlölet az, amikor az ember lemond arról, hogy megértse a másikat. És közben szépen lassan saját magáról is.

Martha Nussbaum szerint a harag és a gyűlölet sokszor nem tudatos választás, hanem érzelmi reakció a minket ért sérelmekre. Csakhogy nem mindig azok kapják, akik bántottak minket – hanem azok, akik csak épp útban voltak, amikor nem tudtuk hova tenni a fájdalmunkat.

És még egy fontos dolog: a gyűlölet nem mindig kiabál. Néha suttog. Egy elszúrt nézés. Egy elejtett félmondat. Egy reakció nélküli tekintet.

És néha ott van a legmélyebben azokban, akik „soha nem ártanának senkinek”. Csak véleményük van. Naponta százszor.

Aztán jön az este. Lefekszel. És talán – ha még nem fáradt ki belőled teljesen az együttérzés – eszedbe jut, hogy talán nem is gyűlölted azt az embert igazán. Csak valamit képviselt, amit nem tudsz megbocsátani – magadnak. Vagy másnak. Vagy az életnek.

És talán egyszer, amikor újra szembejön valaki, akit „illene utálni”, akkor megkérdezed magadtól:
„Tényleg őt utálom? Vagy csak valami fáj?”

Nem baj, ha néha megkérdezed.
Még akkor sem, ha nincs rá azonnal válasz.

Ez lenne a bátorság új definíciója.
Nem az, hogy kiabálunk.
Hanem az, hogy merünk nem gyűlölni.
Todorovits Rea