És néha benyit oda, és megnézi, hogy a fájdalom még mindig ott ül-e. Általában ott ül. Csak már nem kiabál.

Gondolatok- A szerelem árnyalatai – párkapcsolat vagy pszichoterápiás szappanopera?

A szerelem elején : kezdet: szerelem, vonzas, kiteljesedett érzés, ragaszkodás.
Minden könnyűnek tűnik. Ott van a vonzás, a szenvedély, a kiteljesedés érzése. A másik jelenléte biztonságot, örömöt, izgalmat ad – mintha valami mélyen elfeledett vágy teljesülne be. Aztán megjelenik a ragaszkodás. Majd észrevétlenül a birtoklás. És ekkor valami elkezd változni…

A szerelemből kapcsolat lesz, a kapcsolatból tükör. Méghozzá egy torzítatlan, őszinte tükör, ami előbb-utóbb megmutatja mindazt, amit önmagunkban sem akarunk látni. Fájdalmakat a gyerekkorból. Elhagyatottságot. Elutasítottságot. Félelmet, hogy nem vagyunk elég jók. Amikor a párunk „megnyomja a gombot” – nem szándékosan, csak létezésével – ezek a sebek újra vérzeni kezdenek. Innen indul a valódi kapcsolódás – vagy a szétválás.

A kérdés: tudunk-e úgy kommunikálni, érezni, figyelni, hogy átlátunk a másik reakcióin, észrevesszük a mögöttes sebet, nemcsak a tünetet? Tudunk-e együtt fejlődni, elég bátrak vagyunk-e, hogy necsak a másikat akarjuk megérteni, hanem önmagunkban is mélyebbre nézzünk?

Ez már nem a „rózsaszín álom” szintje. Itt már nincs mese arról, hogy a másik majd betölti minden hiányunkat, úgy szeret, mint az anyánk vagy jobban, mint az apánk. Nem ő fogja gyógyítani a belső gyermekünket. Ez a mi dolgunk. Ő legfeljebb társat ad hozzá. És ha valóban társ lesz, akkor már nem arról szól a történet, hogy ő mit tud adni, hanem arról, hogy együtt mit tudunk létrehozni – a nehézségek közepette is.

A modern párkapcsolatok sokszor valóban pszichoterápiás szappanoperává válnak. Mert túl sokat várunk tőlük. A ház, a gyerek, a közös hitel, a reggeli rohanás a munkába csak még szorosabbra fűzik az egymásba kapaszkodást – és közben egyre kevesebb tér marad a szabadságra, a valódi önismeretre, az őszinte intimitásra. Innen már nehéz kiszállni, mert „túl sok a közös”, de közben meg eltűnik a kapcsolat valódi lényege.

És mégis: lehet másképp. Ha nem elvárásokkal, nem hiányalapú reményekkel lépünk be egy kapcsolódásba. Ha nem azt várjuk, hogy majd a másik megment, megért, megemel. Hanem már mi magunk is elkezdtünk dolgozni azon, hogy önmagunkkal békében legyünk. Akkor már nem a másiktól várjuk a beteljesedést, hanem együtt teremtjük meg azt – őszintén, esendően, emberséggel.

Kisebb lesz a csalódás? Talán igen. Mélyebb lesz a szeretet? Egészen biztosan.
Papp Edina