Mihály Arkangyal áldása szombat hajnalra: A félelmek eltűnnek, amikor a megfelelő ember ölel át.

Van valami varázslatos abban, amikor valaki úgy ér hozzád, hogy az ölelésében minden szorongásod, fájdalmad és félelmed semmivé foszlik. Nem azért, mert hirtelen megszűnnek a gondjaid, hanem azért, mert ott és akkor érzed, hogy nem vagy egyedül.

Az igazi szeretet és biztonság egyetlen érintésben is megmutatkozhat.

Amikor a megfelelő ember ölel át, az nem csak fizikai érintés. Az a lélek mélyéig hatol. Mintha a világ minden nehézségét letennéd egy pillanatra, és csak a nyugalom maradna.

Az ölelésében ott van az elfogadás, a támogatás, és az az üzenet: “Nem kell félned, itt vagyok veled.”

Ez az érintés nem ítélkezik, nem követel, nem próbál megváltoztatni. Csak van. Egy ilyen ölelés gyógyít. Az ilyen ölelésben megszűnnek az önmarcangoló gondolatok, a múlt sebei és a jövőtől való rettegés. Csak a pillanat létezik, és abban a pillanatban végre elhiszed, hogy minden rendben lesz.
Sokan azt hiszik, hogy a félelmeinket csak mi magunk oldhatjuk fel. Ez igaz is, de a gyógyuláshoz sokszor szükség van arra, hogy valaki megmutassa, milyen érzés szeretve lenni. Milyen érzés biztonságban lenni. Hogy ne küzdj egyedül, mert van valaki, aki veled együtt vállalja a harcot.

Az igazi társ nem megoldja a problémáidat, hanem melletted áll, miközben te megoldod őket. Az ő jelenléte erőt ad, az ölelése pedig elfeledteti veled, hogy valaha is féltél.
Ha egyszer megtapasztalod ezt az ölelést, akkor érted meg igazán, milyen az, amikor valaki a lelkeddel is kapcsolódik. És ha már megkaptad ezt az érzést, soha ne engedd el. Mert egy ilyen ölelés ritka ajándék az életben.

Ági Homonnai

Megerősítés: Vannak emberek, akiket egy időre ajándékba kapunk, hogy elkísérjük élete egy szakaszán.
Nem igazán azért, hogy birtokoljuk vagy uralkodjunk felette.
Meg azért sem, hogy tanácsainkkal megfojtsuk.
Néha csak azért, hogy menjünk mellette.

Átláthatóan.
Elég ha tudjuk, hogy Ő a világon van.., gondolhatunk rá…
Az igazi találkozások pillanatában belopakodunk egymás életébe, és a lelkünk jót ücsörög egymásnál.
Ugyanarra a dalra rezdülünk.
Érezzük egymást.

Az emberek azt mondják, hogy nem szeretnek szenvedni.
Én mégis szeretek.
Szeretem, ha valaki eszeveszetten hiányzik.
Ha ott lappang az a torokszorító érzés minden porcikámban, hogy mindent odaadnék abban a pillanatban, hogy újra találkozzak vele.
Érezzem újra ugyanazt a dallamot a lelkemben. Az ő dallamát és az ő rezdülését.

Van ezekben a találkozásokban is valami nagyszerű és megdöbbentően furcsa.

Az élet összehoz két embert itt vagy amott, mintha a Véletlen játéka volna csupán, aztán összeköti őket a barátság láthatatlan szövedékével.
Hogy aztán sohase felejtsük el azt a dallamot, azt az illatot, azt a hangulatot, amit elénk terelt, és azokat az érzéseket, amiket a lelkünkbe csempészett.
Müller Péter