Van valami varázslatos abban, amikor valaki úgy ér hozzád, hogy az ölelésében minden szorongásod, fájdalmad és félelmed semmivé foszlik.

Nem azért, mert hirtelen megszűnnek a gondjaid, hanem azért, mert ott és akkor érzed, hogy nem vagy egyedül.

Az igazi szeretet és biztonság egyetlen érintésben is megmutatkozhat.

Amikor a megfelelő ember ölel át, az nem csak fizikai érintés. Az a lélek mélyéig hatol. Mintha a világ minden nehézségét letennéd egy pillanatra, és csak a nyugalom maradna. Az ölelésében ott van az elfogadás, a támogatás, és az az üzenet: “Nem kell félned, itt vagyok veled.”

Ez az érintés nem ítélkezik, nem követel, nem próbál megváltoztatni. Csak van. Egy ilyen ölelés gyógyít. Az ilyen ölelésben megszűnnek az önmarcangoló gondolatok, a múlt sebei és a jövőtől való rettegés. Csak a pillanat létezik, és abban a pillanatban végre elhiszed, hogy minden rendben lesz.

Sokan azt hiszik, hogy a félelmeinket csak mi magunk oldhatjuk fel. Ez igaz is, de a gyógyuláshoz sokszor szükség van arra, hogy valaki megmutassa, milyen érzés szeretve lenni. Milyen érzés biztonságban lenni. Hogy ne küzdj egyedül, mert van valaki, aki veled együtt vállalja a harcot.

Az igazi társ nem megoldja a problémáidat, hanem melletted áll, miközben te megoldod őket. Az ő jelenléte erőt ad, az ölelése pedig elfeledteti veled, hogy valaha is féltél.
Ha egyszer megtapasztalod ezt az ölelést, akkor érted meg igazán, milyen az, amikor valaki a lelkeddel is kapcsolódik. És ha már megkaptad ezt az érzést, soha ne engedd el. Mert egy ilyen ölelés ritka ajándék az életben.

Ági Homonnai

Megerősítés: George Orwell egyszer azt mondta:

„A legrettenetesebb magány nem az, amely abból fakad, hogy egyedül vagyunk, hanem az, amely abból származik, hogy félreértenek minket.”

Ez nem a csendből eredő magány, hanem a világ túlharsogó zajából, amely valójában nem hall meg minket. Egy szobában állsz, tele emberekkel, nevetsz amikor elvárják, beszélsz amikor a pillanat megkívánja, és mégis, a szíved mélyén láthatatlannak érzed magad. Úgy érzed, hogy önmagad legigazibb részei, azok a nyers, csiszolatlan, és gyönyörűen összetett darabok amelyek téged alkotnak, észrevétlenek maradnak, félreértik őket, vagy épp figyelmen kívül hagyják.
Ez egy másfajta fájdalom, amely mélyen a lélekben él. Nem valakinek a hiányáról szól, hanem a kapcsolódás hiányáról, arról a vágyakozásról, hogy olyan köteléket találj, amelyben igazán láthatónak és nem különállónak érzed magad. Nem a szeretet hiányáról szól, hanem az elismerés hiányáról, hogy teljes egészében, minden szűrés vagy igazítás nélkül ismerjenek el olyannak, amilyen valójában vagy.

Amikor félreértenek, az olyan, mintha egy másik nyelvet beszélnél, amelyet senki sem ért.
Próbálod elmondani az igazadat, de üres tekintetekkel vagy udvarias bólintásokkal találkozol.

A világ csak a felszínt látja, miközben te arra vágysz, hogy valaki mélyre ásson és ott legyen melletted.
Ez a helyzet elgondolkodtat:

„Valami baj van velem?” vagy „Változtatnom kellene, hogy mások megértsenek?”
Talán megpróbálod tompítani az éleidet, vagy alkalmazkodni mások elvárásaihoz, de ez sem enyhíti a magányt. Mert amikor megpróbálsz alkalmazkodni, másnak a kedvéért átalakulni, elveszítesz darabokat önmagadból, lassan azzá válsz, aki már nem az igazi éned, nem te vagy, színész lettél egy tragikomédiában, így korábbi önmagad árnyékává váltál.
A magány legigazibb fájdalma nem az egyedüllétről szól; ez a láthatatlanság érzése, az, ha senki sem lát meg igazán!
Ha valaki mégis meglát téged, az egy különleges kapcsolat. Ez az, amikor valaki nemcsak hallja a szavaidat, hanem érzi is azokat. Ez az, amikor valaki a szemedbe néz, és meglátja azokat a részeidet, amelyeket elrejtettél, azokat a sebeket, álmokat, kétségeket és úgy dönt, hogy lát, érez, elfogad. Nem kell magyarázkodnod, mert megért. Őszintén elfogadja azokat a részeidet is, amelyeket mások talán elutasítanának.

És ebben rejlik az erő. Még ha úgy is érzed, hogy senki sem lát, az igazi lényed, fényed, tüzed és mélységed, még mindig él. Türelmesen vár a megfelelő emberekre, azokra, akik tisztán fognak látni és értékelni mindazt, ami vagy.
A magány tanítómester is lehet. Megtanít arra, hogy önmagad legyél, és hogy értékeld a saját egyediségedet. Idővel, ahogy elfogadod magad, a világ is változni kezd körülötted. Azok az emberek, akik igazán látnak, meg fognak találni. Nemcsak hallani, hanem érteni is fognak.
Ne add fel. Ragyogj tovább, még ha most nem is lát senki. A megfelelő emberek megérkeznek, és amikor megtalálnak, rájössz, hogy minden várakozás, fájdalom és magány csak egy út része volt ahhoz, hogy igazán megtaláld önmagad és azokat, akik értékelnek téged.

Az igazi kapcsolatok a teljességed ünnepléséről szólnak. Ez a magány valódi ellenszere.