Főleg egy olyan nő, aki minden érzelmet ezerszer erősebben él meg, aki a kudarcokat viharokként, az örömöket eufóriaként értelmez, és a lelkében háborgó tengerként csapkodnak a hullámok.

Mert minden megérinti.

A világ búja, egy árva virágszál a romok közepén, egy gyermek kacaja.

A napfelkelte narancsos fénye, ahogyan megcsillan a harmat a fűszálakon, és ahogy este ráköszön a hold.
Érzi a rosszat, ott, a lelkének egy olyan pontján, amely rögtön sajogni kezd, szúr, mintha csak százezer tőrt vágtak volna bele- érzi, és elkomorodik, lényének fénye halványodni kezd. Olyannyira bántja, hogy napokon át gondol rá, és fáj neki, ha nem tehet ellene.

A világ kegyetlensége, az emberiség bűnei megragadják a szívét és szorítják- sokszor teherként nehezednek a vállára, mert benne él, mert látja, mert nem tehet az ellen sem. Tudja, hogy kevés ahhoz, hogy mindent megváltoztasson, hogy átformáljon, hogy fejlesszen, egy magasabb, megértőbb, elfogadóbb világot teremtsen.

De megérzi, messziről kiszagol egy embertelen lelket, egy gonosz, lenéző, nárcisztikust, egy önmagát illúziókban ringató, rózsaszín ködben, homályban tapogatózott, egy megsebzett szívet, egy szenvedőt…Mindenkiről tudja, milyen, még akkor is, ha néha megmenteni akar, ha egy pillanatig vak, és nem vallja be magának sem, ha valaki nem éri meg a szenvedést, a küzdelmet.

A végletekig empata, de vigyáznia kell, hogy erre ne menjen rá a saját élete, a mindennapjaiba ne kússzanak bele visszafordíthatatlanul mások szomorúsága.
Vigyáznia kell, hogy ne akarja más terhét is sajátjaként cipelni- tudja, hogy attól tönkre menne. S mikor mégis a hátára veszi- hát napokig önmagába fordul, hogy újra felélessze magát, mint egy főnix.
De nem csak az agóniát ismeri.

Ugyanilyen hévvel él meg minden jót, minden szépet, amit elébe görget a sors.
A boldogság számára nem csak illúzió, hanem elérhető, megfogható, megtartható állapot, amelyben élni, létezni akar. Kergeti, hajtja, s néha verejték árán ugyan, de ösztönösen érzi, hogy merre kell mennie, hogy rátaláljon.

Ő ugyanazokat az érzelmeket éli meg, mint mindenki más, csak milliószorosan.
Nem tudni, miért és hogyan válik egy nő ilyenné.

Nem tudni miért neki adta meg az élet ezt a mindent elnyelő, mindent megérző szívet.
De az ilyen nő, az ilyen ember azt is tudja, ha valami különleges.
Ha valamit két markában óvatosan kell tartania, hogy el ne ejtse.

Egy ilyen nő, ha szeret, duplán szeret, és még jobban hálás. Egész lényét adja- mert tudja, kinek adhatja oda.
Érzi, ha valakiben bízhat, és ha egy érzelem nem csak délibáb.
S ha ráleltél egy ilyen nőre, akkor vigyázz rá, mert kevesen tudnak nála mélyebben szeretni.
Agárdi Zsóka író

Megerősítő áldás: A karácsony előtti este volt, és az egész völgyben…

Egy teremtmény sem mozdult, se róka, se tyúk.
A hó köpenye fényesen ragyogott azon az éjszakán.

Ahogy a földön feküdt, visszatükrözve a holdfényt.

A tündérek fészkelődtek a fáikon, nem törődve a hófúvással és a hűvös északi széllel.
A manók és a törpék odúikban aludtak, mint a kisbabák a puha földes barázdáikban.

Mikor halkan! A föld mennydörgő rengéssel megmozdult, székeket borított, edényeket tört össze.
A kis nép összeszedte magát, hogy talpra álljon.

Aztán a folyóhoz rohantak, ahol általában találkozni szoktak.
“Mi történt?” – tűnődtek, kérdezősködtek, kutakodtak, miközben éjszakai ruhában, némelyikük meztelenül, mások köntösben reszkettek.

“Mi okozta a föld remegését? Mi okozta a borzongását?” Mindannyian egyszerre szólaltak meg, ahogy a folyó mellett álltak.
Ekkor mi más tűnt fel csodálkozó szemüknek, mint egy gömb alakú, ragyogó arany fény.
Pislogott és pislogott, pislogott, mint egy szem,
aztán egyenesen felrepült, és eltűnt az égben.

Mielőtt még zúgolódhattak volna, mielőtt még zsibonghattak volna, a tömegből suhogva és zizegve előbukkant egy méltóságteljes öreg banya, kezében botjával, zöld színben pompázott, fehér sörénye hullámzó volt.
Ahogy elhaladt mellettük, az öreg banya illata, a virágzó rétek és virágok illata a tavaszra emlékeztette a tündér népet, amikor a föld felébred álmából, és a madarak énekelni kezdenek.
“A nevem Gaia” – hirdette az öreg banya.

“Azért jöttem, hogy emlékeztesselek benneteket, mert úgy tűnik, elfelejtettétek, hogy a Yule az újjászületés ideje, és mégis…”
“Nem látok tűzhelytüzeket, nem hallok zenét, sem harangokat,
A levegő nem telik meg illatos illatokkal.

a sütés, a pörkölés és a pörköltek illatával,
és a forró almabor, vagy más forró italok.”
“Nem játszanak a gyerekek a hóban,
vagy gyertyák fényétől megvilágított házak. Elfelejtettétek, gyermekeim, hogy milyen mulatsággal ünnepeljük a nap újjászületését?”

A lány a tündérnépre nézett, szemei elkerekedtek, miközben azok csoszogtak a lábukkal, és a földet bámulták. Aztán elmosolyodott azon a mosolyán, amely fényt hoz a napba: “Gyertek, gyermekeim” – mondta – “Játsszunk”.
Összeszedték a fagyöngyöt, összeszedték a magyalt, ledobták a szürkeséget, és felhúzták a jókedvet.
Nagy máglyát gyújtottak, táncoltak és énekeltek. Elővették a harangokat, és tapsoltak, amikor megszólaltak.

Felfűzték a fákra a fényeket, és a masnikat, ó, olyan vidáman, áfonya, babér, cseresznye színben. Óriási hóembereket építettek, és kalapokkal díszítették őket, aztán körülvették őket hómadarakkal, hómacskákkal és denevérekkel.
Aztán hajnal előtt, az ünnepük végén,
Mielőtt hazafelé indultak volna, hogy megpihenjenek, a tündér nép összegyűlt kedvenc tölgyfájuk körül, és a fa dísze alatt üdvözölték a napot.

Már éppen hazaértek, amikor hirtelen jött, az arany fény úgy tért vissza, mint egy nyílvesszőből kilőtt láng. Meggyulladt a fák tetején, ahonnan messziről látták.
Az aranyszerű gömb csillaggá változott.

Az öreg banya csak mosolygott a gyönyörű látványon,
“Boldog karácsonyt, gyermekeim – suttogta. “Jó éjszakát!”
~ C.C. Williford