Bár nem vagyok öreg, és betegségek is ritkán kínoznak, a könyörtelen idő hatalmát semmiképpen nem kerülhetem el.

Ki tudja, milyen váratlan módon kell majd elhagynom ezt a testet?

Ki tudja, mit rejt számunkra a jövő, s egyáltalán: milyen hosszú időt jelent ez a jövő?

Sok embert láttam már meghalni életemben. Sokukkal beszéltem is alig pár nappal azelőtt, hogy anyagi testüket elhagyták volna. De egyikük sem gondolta soha a halála előtt, hogy “igen, holnap meg fogok halni”. Az anyagi világ titokzatos varázsának hatására – oly sokunkhoz hasonlóan – abban az illúzióban éltek, hogy velük soha nem eshet meg egy ilyen, méltóságukon aluli esemény.

Nekem is szembe kell néznem azzal a könyörtelen ténnyel, hogy ez velem sem lesz másképp. Megszülettem, felnőttem, élni fogok egy ideig, majd – ha szerencsés vagyok – megöregszem… És azután? Miért is gondoljuk oly ritkán végig, hogy mi áll minden tervünk legvégén?

Remeteként élek, így alig-alig van a birtokomban valami, s amim van, az is vajmi kevés értékkel bír. Ruhatáram két kopott öltözet: az egyiket hordom, a másik éppen szárad. Mi szükségem lenne többre? Csak állandóan zavarban lennék, hogy melyiket vegyem fel. Van egy pár cipőm és egy papucsom, amiket az időjárástól függően váltogatok. Van néhány gyűrött könyvem, amelyek a lélek természetéről és a tökéletesség eléréséről szólnak, és van egy elefántokkal díszített könyvjelzőm is.

A ház, amelyben lakom, palotának aligha nevezhető: vályogból készült, s amikor itt-ott meggyöngül, tehéntrágyával tapasztom meg. Ezenkívül van egy szent tulaszifából készült füzérem is, amin napi imáimat számolom. Más földi vagyonom nincs, és nem is vágyom többre.

Mi történjék mindezzel, midőn a testem kihűlten hever majd egy szent folyó partján? Erre csak azt válaszolhatom, hogy valójában még ezek a dolgok sem az enyémek. Nem az enyémek a könyvek, a ruhák, ahogy soha nem volt igazán az enyém az imaláncom és a házam sem. Mikor jutottam hozzájuk? Valójában néhány éve, néhány rövid éve csupán. Csak használom őket, semmi több. S vajon meddig? Semmiképpen sem tovább, mint a halálom pillanatáig. Hogyan nevezhetném hát magam “tulajdonosnak”? Egyszerűen kölcsönbe kaptam őket, de ez a kölcsön csak a kiszabott időre szólt. Ki hát a Tulajdonos?

A valódi tulajdonos Isten, minden ok eredeti oka, minden létező birtokosa. Az Övé volt minden, most is minden az Ő tulajdona, s minden az Övé marad örökkön-örökké ? azután is, hogy én eltávozom. Bizony hiába mondogatjuk: “Ez az enyém. Ez most már örökre az enyém.” Csak bérlők vagyunk, s a lejárat napján mindent vissza kell szolgáltatnunk, maradéktalanul. Lehetetlen, hogy valami tényleg a “miénk” legyen. Az egyetlen dolog, amiről dönthetünk, az az, hogy milyen célra használjuk az ideiglenesen birtokunkba jutott eszközöket.

Itt van még ez a hol itt, hol ott fájdogáló anyagi testem. Megválaszthatom, hogy mi történjék vele, amikor én, az örök lélek már kiléptem belőle. Mivel e földi porhüvellyel való kapcsolatom átmeneti volt, semmit sem fogok érezni abból, ami ezzel – vagyis azzal – a testtel történik. Most még áthatja a lélekből áradó tudat: ezért látok, érzek, tapasztalok rajta keresztül. De én nem ez az anyagi test vagyok. Amikor kilépek belőle, semmit sem fogok érezni abból, ami történik vele, mint ahogy most sem tudok semmit a szomszéd cipész kutyájának az érzéseiről, aki éppen kemény ütlegeket kap.
Mi legyen hát ezzel a testtel? Voltaképpen mindegy, de én azt szeretném, ha őseink szokásának megfelelően elhamvasztanának, és poraimat a Gangesz tisztító vizébe szórnák.

Most, miután rendelkeztem e soványka hagyatékról, s mindenemet az utánam jövőkre hagytam, szeretnék kérni is valamit. Nem tudom, sikerül-e életem során annyira megtisztulnom, hogy visszatérhetek a lelkek otthonába, vagy még itt kell maradnom néhány életnyit.

Kérem, hogy mindenki, aki hallott rólam vagy olvasta ezt a végrendeletet, áldjon meg, hogy ha újra meg kell születnem, olyan helyen lássam meg a napvilágot, ahol folytathatom az én szeretett Uram szolgálatát.

Egy bengáli levéltárban találta és közzétette: Tasi István

Megerősítő áldás: Eltartott egy darabig, amíg megértettem a saját boldogságom definícióját.

A legnagyobb leckét, a múltbéli és jelen szívfájdalmaimból azt tanultam, hogy nem szabad másokra hagyatkoznom, hogy boldoggá tegyenek, nem szabad mások figyelmét és állandó szeretetét keresnem, csak azért, hogy a létezésem érvényesüljön, nem szabad hagynom, hogy mások mondják meg nekem, hogy mivé kell válnom és mivé nem.
Nem mások szemének tükrében kell megkeresnem önmagam.

A boldogság egy belső munka, és nem találhatod meg úgy, hogy mások szívében bérelsz helyet.
Nem találhatod meg úgy, hogy minden szeretetedet és idődet más emberekre ölöd, és elvárod, hogy ők is viszonozzák, és ugyanezt tegyék veled.

Nem találhatod meg a boldogságot ugyanazon a helyen és ugyanazoknál az embereknél, akiknél elvesztetted.
Nem találhatod meg úgy, hogy folyamatosan visszafelé haladsz ugyanazokhoz az emberekhez, akik kihasználnak téged, és soha nem veszik figyelembe az érzéseidet.

Táplálnod kell a lelkedet azzal a szeretettel, amit szabadon adsz másoknak.
Meg kell győznöd magad arról, hogy a múltbeli hibáid és a múltbeli szívfájdalmak nem tesznek jelentéktelenné, hanem valójában ez egy esély arra, hogy felfedezd az igazi énedet és azt az embert, akivé valójában válni szeretnél.

Szeresd magad és szeresd azokat az embereket, akik igazán szeretnek téged, akik minden fura körülmény és élethelyzet mentén is kitartanak melletted, akiknek sosem lehet opció hogy nem vagy az életük része és akkor minden a helyére fog kerülni.
~Lia~

𝒁𝒆𝒏-𝑰𝒕 𝑭𝒍𝒐𝒘 – Maradj Mozgásban