Ha valaki megbántott, a lelkedbe tiport és tudatosan tette, hogy neked fájjon, ne haragudj rá.

Neki még nagyon sokat kell tanulnia ahhoz, hogy megértse: azzal, hogy téged bánt, magát ostorozza.

A fájdalom, amit neked akart okozni, az ő fájdalma.

A legbölcsebb, ha ilyenkor – bár tudom, hogy fáj, amit tett – elmondod neki, hogy te ettől függetlenül szereted őt és megérted, hogy a tükör, amit a világ tartott neki, most dühöt vált ki belőle. De az az ő tanítása, nem a te hibád, ami miatt büntetnie kellene téged.

Az élet által írt történetek többnyire nem happy anddel zárulnak. Megéled, megtapasztalsz egy csodát, ami ideig-óráig tart, aztán egy jó nagyot kihasít a szívedből a felismerés: ismét azért repültél olyan magasra a boldogságtól, hogy megtapasztald, mekkorát lehet onnét fentről esni és te mennyire bírod a fájdalmat.

A legtöbben törött csontokkal is megpróbálnak újra magasba repülni, akad, akinek sikerül, de sokan mégiscsak inkább a földön maradnak jó ideig és amikor úgy érzik, a csontok összeforrtak, akár szárnyalhatnának is újra, egyszerűen nemet mondanak. Mert félnek az újabb fájdalomtól, hogy újra nagyot esnek, félnek a földre pottyanásuk fájdalmától. Inkább élik életüket földhöz ragadva, mintsem vegyék a bátorságot ahhoz, hogy hegekkel a lelkükben akár, de akkor is adjanak újabb esélyt. Nem másnak, maguknak. Mert csak azért, mert egyszer nagyot zuhantál, még nem biztos, hogy másodjára nem szárnyalhatsz még tovább, feljebb, mint voltál.

Tudjátok mit gondolok? Az életben írt történetek azért nem végződnek úgy, mint a filmekben, mert a legtöbben gyávák vagyunk elhinni azt, hogy nekünk is sikerülhet. Igen, mi is lehetünk boldogok. Tényleg csak rajtunk múlik.
(Jurák Kata)

A szervezetünk hozzászokik a magas stressz-szinthez, amelyet életteliséggel azonosítunk, így tudatosan vagy tudattalanul igyekszünk újrateremteni ezeket a helyzeteket. Ezzel szemben a nyugalmat sokszor unalomként vagy ürességként érzékeljük, amiért próbáljuk elkerülni.

Ez a mechanizmus ismétlődő konfliktusokkal terhelt kapcsolatokat és indulatos viselkedéseket eredményezhet, amelyek generációról generációra öröklődhetnek.

Az érzelmi önszabályozás elsajátítása kulcsfontosságú ahhoz, hogy képesek legyünk a feszültségünket az úgynevezett tolerancia-ablakon belül tartani, és megteremteni az érzelmi egyensúlyt.
A feszültségfüggőség néhány jele:

-erőteljes érzelmi hullámzások
-gyakori kapcsolati krízisek, viták
-narratívák dramatizálása
-aggodalmaskodás

-általánosítások: mindig, soha kifejezések használata
-szükségtelen konfliktusok keresése vagy megteremtése
-munkahelyi túlterhelődés

-képtelenség a pihenésre, a nyugalom kerülése
-alvásproblémák
-izomfeszülés
Hogyan győzd le a feszültségfüggőséged?
A feszültségfüggőség éppen olyan káros, mint más függőségek, ezért tenni kell ellene. A legfontosabb az érzelmi önszabályozás elsajátítsa, hogy képes legyél az feszültségszintedet az úgynevezett tolerancia-ablakban tartani. Ehhez többek között a következő technikák lehetnek a segítségedre:
relaxáció
meditáció
légzőgyakorlatok
EMDR terápia
kognitív viselkedésterápia

Egyvalami közös azokban, akik „felébredtek”: ők már nem akarnak harcolni senki szeretetéért.

Egyszerűen csak haladnak tovább az úton, folyamatosan keresve önmaguk ritmusát, miközben egyre több megfelelési vágyat, elismerésért folytatott küzdelmet és eddig, a külvilág felé mutatott álarcot vetnek le.

Ők már tudják jól, hogy a szeretetet sem kiérdemelni, sem kierőszakolni nem lehet. Sosem lehet feltételhez kötött, vagy odavetett konc, miután mások számára megfelelően viselkedsz. Valaki más szeretetét vagy élvezed, vagy nem.
Akik felébredtek, tudják jól, hogy már túl sok volt a szemrehányás, az ejnye-bejnye, már túl sokszor próbálták őket megtörni, kényszeríteni idomítani ahhoz, hogy megértsék végre: bármit is tesznek, bárhogy is igyekeznek beolvadni mások kicsinyes játszmáiba, abból sosem lesz béke, mert sosem lehet eléggé jó, megfelelő, egyenrangú, méltó, sikeres, szép, minden feltételnek megfelelő.

A szeretetnek egyfajta karmikus feladata az, hogy képesek vagyunk önmagunkat szeretni annyira, hogy szükségtelenné váljon annak a tettetett, vagy látszólagos, időszakos szeretet morzsája, majom-szeretete, aki mindezt valaha is bármilyen feltételhez kötötte. Hogy képesek vagyunk annyira szeretni és bízni önmagunkban, a Teremtőben, a Teremtő szeretetében, hogy azzal máris túlcsordult a szívünk, és bátran ki tudjuk mondani, hogy megvan mindenünk ebben az életben.
Majd azok, akik valóban szeretnek minket, akkor is amikor azt nem könnyű, együtt a nehéz pillanatinkkal, a hangulatainkkal, a tökéletlenségünkkel együtt, azok már ehhez, az érettebb önképhez, önbecsüléshez, spirituális teljességhez kapcsolódhatnak hozzá. Ők azok, akinek nemhogy megfelelni nem kell, de képesek bennünk azt is szeretni, amit még mi magunk sem fedeztünk fel önmagunkban. Akik lélek szintjén kapcsolódnak, és akiknek nem kell soha megmagyarázni semmit sem, mert szavak nélkül, kimondatlanul is értjük egymás nyelvét. Tudjuk hogy állunk egymással. Ott nincs küzdelem. Ott bizalom van.
Aki már felébredt, az tudja jól, hogy ahova „kapaszkodni” kell, ott valójában nem neki van szüksége a másikra, hanem éppen ellenkezőleg. Nekik van szükségünk ránk.

Aki leszól minket, folyamatos kritikával illet, megpróbál maga alá nyomni, éppen hogy a saját szeretetlenségét, torz szeretet-képét, filozófiáját kompenzálja. Amikor meg akarunk felelni, akkor az ő terhét cipeljük. Amikor kilépünk ezekből a kényszer szerepekből végre, akkor pont azok vetik be az érzelmi zsarolás kicsinyes trükkjét, akik maguk a teljes és feltétel nélküli szeretetre sosem voltak képesek. De ez az ő tragédiájuk, nem a mienk. Dolgozzák fel!
Nem nekünk kell.
Pintér Erzsébet

Megerősítés: Hiányzik a gyerekkori karácsony,
Hajnalban felébredni, lábujjhegyen osonni.
Térdre esni a fa alatt, bontogatni papírt,
Alatta a kis játék, örömet kavarít.

Hiányzik a karácsony drága éneke,
Alma és dió a gerenda rejteke.
Narancsok lapultak “karácsonyra” titokban,
És a “ne nyúlj hozzá” szó Eve napjában.

Hiányzik anyám édes karácsonyi hangja,
Dalokat zúgva, a fazekakban kavargatva.
S míg öntöttvas tálcára került a sütemény,
Lopni akartam belőle, egy kis buja remény.
Hiányzik egy karácsony, ahol szemem mosolyog,
A fa tetején görbe csillag ragyogott.
Apa forralt bora gőzölgött az ablakban,
És a gyermeki nevetés szólt hangosan.

Hiányzik az a karácsony, az a régi,
Amikor a fa, bár szegény volt, de mégis égi.
Több volt, mint bármi más, amit kívánni lehet,
Az ismeretlen sorsú gyermekeknek is üzenetet.
Hiányzik az a karácsony, amit már nem élek,
Amikor a ház tele volt mesés ízekkel.

Amikor megosztottam minden keveset,
Még azzal is, aki az ajtóban keresett.
Megosztottam azzal, aki minden karácsonykor
Egyesével visz el minket, bármi sorsból.
Házról házra járva, kedvességet hozva,
Hiányzik ez a melegség, hiányzik a csoda.
Hiányzik egy ilyen karácsony, egy igaz, régi,
Amikor a világ még csupa szeretet volt és békés égi.