Most régmúlt idéző karmikus feladataink köszönnek vissza.

Fájdalmas sebeink szakadnak fel, és gyógyulnak be egycsapásra.

A kötöttségek nélküli kora.

Olyan időket élünk, amikor divatba jött az érdeklődés hiánya.

Egy olyan korszakban, amelyben egy komoly kapcsolatnak már nincs ideje és helye.
A kapcsolatokat és a szerelmet felváltották a gyorsan eldobhatóak, amelyek elvileg csak a testi szükségleteket és vágyakat elégítik ki.

Nincs időnk és vágyunk a szeretteinkkel beszélgetni, hiszen otthon bármikor, kényelmesen hajnalig, egyetlen kattintással bárkivel kapcsolatban maradhatunk.

Rengeteg ajánlatunk van, és ha sikerül is, lehet, hogy egy képzeletbeli párkapcsolati szemetesben kötünk ki.
Olyan időket élünk, amikor a szerelem tiszta és szép érintéseit felváltották a közösségi oldalakon a gyors üzenetek, és az első randi az ágyneműk közé kerül, nem pedig két kéz gyengéd érintése.
Manapság már nem létezik virágot vinni randira.
Első látásra szerelembe esni szinte lehetetlen, hiszen a mobiltelefonok és számítógépek hideg kijelzőit váltották ki a szembe nézés.

A városokban üresek az utcák és a parkok, senki sem ír bele romantikus történeteket.

Ha sikerül párkapcsolatban élnünk, ahogy ma büszkén mondják, akkor csak arra a pillanatra, amikor az érdeklődés csúcsán vagyunk, hiszen a legtöbbnek van egy másik ász a tarsolyában, egy másik potenciális partner vár a sorukra.

Olyan korban élünk, amikor az emberek eldobható javak lettek, hogy a hűség legendává vált, amit már senki sem hisz.
Kevesen mernek szeretni, és nem csodálkozom, mert a jobb alternatíva, ha elrejted a szíved attól félve, hogy megbántanak.
Kevesen olvasnak verseket, rabul ejtenek minket a képmémek és a különböző nonszensz dolgok az interneten.
A szórakozás lehetetlenné vált alkohol, drog és pornó nélkül.

Olyan mélyre süllyedtünk, hogy aki ír és levelez, rajzol, énekel, szeretteivel időt tölt, az más szemében hülye.
Olyan korban élünk, amikor a szeretet félelmet kelt bennünk, és lemondtunk a jogunkról, hogy jobban és szebb életet éljünk, mint most…

Aurora Amelia Joplin /novella/

Egy falatnyi remény

A hó szelíden hullott az éjszaka csendjében, a fagyos szél finoman csípte Jackson arcát. A férfi egy kihalt utcasarkon, egy omladozó fal tövében gubbasztott. A fák ágai nehezen tartották el a rájuk rakódott súlyt, és a házak ablakain keresztül meleg fények pislákoltak, mintha csak a boldog idők emlékei akarnának beszűrődni az éjszakába. Csak a szeme volt élő; a teste, a lelke, a reménye már régóta megdermedt. Fázott és éhes volt. Egy száraz kenyérdarab volt minden vagyona – és még az sem sokáig marad nála.

– Szép kis karácsony, ugye? – mormolta az éjszakának, miközben ujjai közé szorította a kenyérhéjat. A fejében emlékek cikáztak: a gyerekei kacaja, a felesége mosolya, a kandalló melege és az ünnepi asztal ínycsiklandó illata. Egy másik élet volt az, egy másik világ.

Ekkor léptek zaja törte meg a csendet. Lassan, félénken egy ázott kutya közeledett. A bundája piszkos volt, a teste reszketett, és a szemei ugyanazt a magányt tükrözték, amit Jackson érkezett. A kutya apró lehelete, mint fehér füstcsíkok, felhőket alkotott a hideg levegőben.

– Hé, te is a rövidebbet húztad, ugye? – szólalt meg Jackson, és egy halk sóhajjal letört egy darabot a kenyérből. – Na, gyere, együnk együtt!

A kutya habozott, de az éhség erősebb volt a félelménél. Óvatosan odasomfordált, és mohón bekapta a falatot.

– Hát, te sem vagy válogatós – mosolygott keserűen Jackson, és letette maga mellé a maradékot. – Ne félj, nincs sok, de megosztom.

A kutya leült mellé, és csendben nyammogott. Jackson elővett egy kopott műanyag flakont, amiben néhány korty víz lötyögött.

– Tessék, barátom, idd ezt meg. Nekem már úgyis mindegy.

Ahogy a kutya befejezte, kíváncsian felnézett rá, majd orrával gyengéden megbökte a férfi kezét. Jackson a kutya fejére tette a kezét, és megsimogatta. Az érintés valamit felébresztett benne, amit azt hitte, már régen elveszített. Az emlékek fájdalma helyett most valami más kezdett el formálódni a szívében. Talán valami, amit az év minden napján hiányolt.

– Tudod, nem hittem volna, hogy valaha még lesz társaságom. Hogy lesz valaki, akiért érdemes továbbmenni.

A kutya meleg teste mellett Jackson már nem fázott annyira. A magány sötétje is halványodni kezdett. A férfi felnézett az égre, és bár semmi nem változott körülötte, úgy érezte, valami mégis változott benne. A karácsony éjszakáján, a hideg levegőben egy apró szikra kezdett el pislákolni.

– Talán mégsem olyan rossz ez a karácsony – suttogta, miközben a kutya hozzá bújt. – Ha mást nem is, de a szeretetet nem vehetik el tőlem. Ez maradt nekem. És neked is adok belőle.

A hó lassan beborította őket, de ők ketten nem mozdultak. Ott, a hideg éjszaka közepén, Jackson szívében ismét pislákolni kezdett a melegség, amit a szeretet és az együttérzés táplált.