Hogy van hol lefeküdni, álmodni.

Hogy van munkánk, ahol fontosak vagyunk, és fontosak a tetteink.

Hogy nevethetünk, és a könnyeink között néha vannak öröm könnyek is. Hogy vannak barátaink, akikkel megoszthatjuk a drámákat és a boldog perceket, és hogy van miből meghívni őket egy italra péntek este. Hogy a szüleinkhez bármikor hazamehetünk, és ha már nincsenek, akkor hálát adni, hogy emberré neveltek. Hogy felül tudunk emelkedni a kemény perceken, és át tudunk ugrani minden akadályt, van elég erőnk újra felállni.

Örülni kellene, hogy van szomszédunk, aki bár néha zajos, de megsimogatja a kutyánk buksiját a lépcsőházban, és hangosan kíván jó napot, mert ez azt jelenti, nem vagyunk egyedül, és mindig körülvesznek minket. Most kellene örülni, ha egészségesek vagyunk, és megbecsülni, őrizni, mint egy kincset.

Most kéne hálát adni a családért, még akkor is, ha alkalomadtán összekapunk, mert a véleményünk nem egyezik. Végül úgyis mindig ott vagyunk egymásnak a bajban. Most kellene örülni annak, hogy van akit szerethetünk, meglepni bolondos kis ajándékokkal, vagy egy szál virággal, jó éjt üzenetet küldeni, és kimondani, hogy ,,szeretlek”. Akár minden egyes nap. Most kéne hálát adni az étekért, a vízért, ami a szomjad oltja, a melegért a téli estéken.

Most kellene megbecsülni azokat az apró kis örömöket, amikkel csínján bánik a sors. Csak hajtunk, robogunk előre lendületlen, és közben elmegy mellettünk az Élet. Elfelejtjük, hogy halandók vagyunk, és a napjaink meg vannak számlálva. Félünk örülni, a jelennek élni, félünk lépni, változtatni, vagy kimondani, hogy mit érzünk.

De gondolj bele, mit tennél, ha ez lenne az utolsó napod? Hát mondok valamit. Bármelyik lehet az.
Agárdi Zsóka

A jó kommunikáció sokszor küzdelmet jelent a párok számára.

Szeretnénk, ha meghallgatnának és megértenének bennünket, de gyakran visszatartjuk magunkat attól, hogy kimondjuk, mit is érzünk valójában mert félünk a konfliktustól, vagy attól, hogy megbántjuk partnerünk érzéseit, vagy attól, hogy elutasítják a saját érzéseinket.

A beszélgetés előtti első lépés, hogy megpróbáljuk megérteni, hogyan is érzünk valójában, és nem csak reagálunk az első gondolatunkra vagy érzésünkre. Ha megbántva érezzük magunkat, ahelyett, hogy kirohanunk a másikra, értsük meg, honnan ered valójában ez az érzés.

Valóban a másik személy bántott meg minket, vagy félelemből vagy régi sebekből reagálunk?
Ha felismerjük, hogy ez a mi problémánk, és nem olyasmi, amit a másik személy szándékosan tett, akkor magunkévá kell tennünk, és felelősséget kell vállalnunk a saját feldolgozásunkért és gyógyulásunkért.
Ha a másik személy a felelős a sérülésért, akkor ha nem ítélkezve elmagyarázzuk neki, hogy a tette milyen hatással van ránk, akkor lehetőséget kap arra, hogy jóvátegye a sérelmét.

Ha a bűntudatot, a szégyent és a hibáztatást távol tartjuk a verbális és nonverbális kommunikációnkból, akkor nyitva marad az ajtó a megértés és a bizalom felé.

Ne zárjuk el az érzéseinket, értsük meg őket, és osszuk meg őket úgy, ahogyan egy ételt osztanánk meg szeretettel és úgy, hogy a szavaink könnyen emészthetők legyenek.

Milyen csodálatos, amikor két ember biztonságban érzi magát, amikor megnyílnak egymás előtt, és meg akarnak osztani mindent, amit gondolnak és éreznek.
Teremtsünk biztonságos teret a kapcsolódásainkhoz.

Forrás Lia

Megerősítés: Megtanultam, hogy aki nem keres, annak nem hiányzol… És akinek nem hiányzol az nem szeret.

A sors dönti el, hogy ki lép be az életedbe, de te döntesz arról, hogy ki marad. Az igazság egyszer fáj , de a hazugság újra és újra… Ezért értékeld azokat akik értékelnek és szeresd tiszta szívből azokat akik viszonozzák.
Szeretettel Eszter