Erről szól tanmese egy madárról.

A kolibri nem csak egy egyszerű madár.

A szíve ezerkétszázat ver egy perc alatt, és nyolcvanat csap a szárnyával egy másodperc alatt, és ha lefogod a szárnyait, hogy ne repülhessen, akkor tíz másodpercen belül meghal. Ez itt bizony nem egy átlagos madár, ez egy valóságos csoda. Lelassították a szárnyait egy mozgóképpel, és tudjátok, mit láttak? Hogy a szárnyai nyolcas alakban mozognak. Na, és azt tudjátok, hogy a nyolcas mit jelöl a matematikában? A végtelent.

Benjamin Button különös élete c. film

Megerősítő áldás: A nő ötven felett egy csoda lehet.

Már nem veszekszik, nem harcol, csak szeret.
Haját színesre festi, és mintás körmöket kreál magának.
Az ötvenes nő, bármit kitalálhat.

Mehet síelni, vagy hegyet mászni, a levegőben tandemet ugrálni.
Vezethet vitorlást, vagy a férfit orránál fogva .
Megtehet bármit, ez az ötvenes nő dolga.
Utazhat, nevelhet egy szekérderéknyi gyereket
teljesen mindegy mit csinál, csak nevessen eleget.

És ha a sors keze kibabrál vele,
felemelt középső ujjal a képébe röhög: Nesze!
Van neki kamasz gyereke, vagy macskája hat,
az ötvenes nőnek mindent szabad.
Minden este, mikor fáradtan hazatalál és a fotelba leül
kimerülten, egyedül ….
csak arra gondol nem érti más miért menekül.
Mert az élete nehéz ugyan, de így szép ahogy van.
Ötvenesen érzem teljesnek magam.
Mert akinek az élete ilyen,
az mindegy, hogy hogyan él és kivel.
A lényeg, hogy amikor ránézel a víz kiver ….

mert az ötvenes nő gyönyörű, egy csoda.
Aki őt kihagyja az mind ostoba …
Mert az ötvenes nő, mindenkit szeret –
egy ilyen nővel, az élet élvezet.
Ő már tudja, ki a barát és ki nem az
kire érdemes fecsérelni perceid-életed.
Az ötvenes nőnél okosabb senki sem lehet.
Ha ismersz egy ilyen nőt, szeresd nagyon,
mert ötvenesnek lenni egyszeri alkalom.
Ő majd megmutatja, mitől szép az élet …
Imádd hát őszintén az ötvenes nőket!!

Napi áldás szálljon rád, aktuális energiák tükrében: A Vénusz eléri a Kígyótartó csillagképben a kígyó farkát tartó kéz csillagait, de előtte alkot egy megvalósító fényszöget a Neptunusszal.

Mi kell ahhoz, hogy kézben tudjuk tartani, és működtetni tudjuk az ösztönerőket?

Leszámolni az illúziókkal és kapcsolódni a mélyebb önvalónkhoz.

Az illúzió világ folyton arra csábít, hogy elterelje a figyelmünket a saját belső valóságunkról azáltal, hogy vágyakat ébreszt bennünk. Arra késztet, hogy a bennünk lévő kielégületlen szükségleteinkből fakadó hiányokat külső örömforrások segítségével próbáljuk betömködni.
A vágyaink kielégítése közben azt érezhetjük, hogy mienk a világ,
miközben mi vagyunk a világé.

Az önsanyargató aszkétaság ugyanúgy illúzió, mint a külső vágyak, örömök hajszolása.
A koplalás ugyanúgy, mint a falánkság.
Mindkettővel el akarom terelni a figyelmet valamiről…

Nem tudom kézben tartani és működtetni az ösztönerőimet, ha a vágyak marionett bábuként rángatnak, ha attól függ a jóllétem, hogy a kívánalmaim kielégülést nyernek vagy sem,
és akkor sem, ha addig korlátozom magam a fejlődés nevében, míg szememből kialszik teljesen az életöröm fénye.

Sem az élvezetek hajszolásának, sem az önkorlátozásnak nem jó rabjává válni.
Nem azért vagyunk itt, hogy rabságban éljünk, hanem azért, hogy mesterré váljunk.
Az erők mesterévé.

De előbb le kell számolnunk az illúziókkal, fel kell ismernünk, hogy mi mozgatja valójában a késztetéseinket.
És ez művészet.

Mert van, amikor az hozza a kiemelkedést, ha nemet mondok a vágynak és van, amikor az, ha igent. És ennek a kulcsa a saját belső állapotom.

Meg tudok-e állni, mielőtt követném az ösztönös késztetéseimet és feltenni a kérdést, hogy mit szolgál valójában ez most számomra?
Valamit el akarok fedni vele, valami hiányt betömni… vagy épp a korlátaimat lépem át?
Melyik által erősödik meg az egó jobban?
Ha engedek a késztetésnek, vagy ha nem?
Melyikbe vagyok beleragadva jobban a vágyaim hajszolásába, vagy az önfegyelmezésbe?
Melyiktől leszek valóban szabad? Ha elengedem a vágyat, vagy ha elengedem a kontrolt?

Együtt tudok-e lenni a kielégületlen vággyal, a beteljesületlenséggel, a hiánnyal anélkül, hogy fegyelmezni, elnyomni akarnám…?
Hogy követelném, hajszolnám…?
Vagy áldozatként, mártírként tekintenék magamra…?

Minden elérhető és megengedett, amivel nem csapjuk be önmagunkat, aminek nem az áldozatai vagyunk, hanem mesterei.

Az élet elhalmoz ajándékaival, amikor nem az ösztönök kényszerétől vezérelve mozdulunk, hanem a belső szabadság öröméből.

Botos Orsolya