Az egyik pillanatban még itt vagyunk , a másikban már el is távoztunk. És csupán ezért a röpke pillanatért mekkora hűhót csapunk:

Mennyi erőszakot, mennyi ambíciót, szenvedést, viszályt, haragot, gyűlöletet gerjesztünk !

Csak ezért a rövid pillanatért !

Egy állomás várótermében ülünk és miközben a vonatot várjuk, óriási zsivajt csapunk: egymás haját tépjük, vérig sértjük a másikat, birtokolni, főnökösködni, uralkodni próbálunk másokon – politizálunk .

Aztán megjön a vonat, és mindenki örökre eltűnik, mintha ott sosem lett volna.

(Osho)

A legkedvesebb emberek nem olyannak születtek, hanem az élet formálta őket olyanná. Ők azok, akik oly sok mindent átéltek az élet során, akik saját magukat húzták ki a sötétségből, akik minden veszteségből tanulságot kovácsoltak.
A legkedvesebb emberek nem csak léteznek – ők azok, akik úgy döntenek, hogy meglágyulnak, ahol az élet próbálta megkeményíteni őket.
Ők azok, akik a jóságban hisznek, mert első kézből tapasztalták, miért olyan szükséges az együttérzés.
Ők azok, akik első kézből látták, miért olyan fontos a gyengédség ebben a világban.

Bianca Sparacino

Megerősítő áldás: Mindannyiunk útja különböző, és bár néha egymás mellé sodor bennünket az élet, soha nem mehetünk végig ugyanazon az ösvényen. Ahogy a nap sem kel fel mindenkinek ugyanakkor, úgy az ébredés, a felismerés, az igazság is mindannyiunk számára egyedi időben és módon jön el. Senkit nem lehet felébreszteni, mielőtt megérett volna rá, mert az ébredés egy belső folyamat, amelyet nem gyorsíthat fel külső erő.

A megértés azonban nem könnyű. Sokszor a legnagyobb szeretettel és törődéssel akarunk segíteni másokon, megóvni őket a fájdalomtól, amit mi már olyan jól ismerünk. Ebben a segíteni akarásban gyakran elfelejtjük, hogy a fájdalom és a kihívások elengedhetetlenek a növekedéshez. Minden lépés, amit megpróbálunk mások helyett megtenni, megfosztja őket a saját tapasztalatuk erejétől, attól a bölcsességtől, amit kizárólag ők szerezhetnek meg saját maguknak. Az út nemcsak cél, hanem egy folyamat is, ami formál és alakít minket.

Az elengedés maga a bölcsesség próbája. Hagyni, hogy mások a saját tempójukban haladjanak, még akkor is, ha nekünk már rég világossá vált, merre vezet az útjuk. Olykor fájdalmas végignézni, ahogy valaki, akit szeretünk, nehézségekbe ütközik, de a legnagyobb ajándék, amit adhatunk, az a szabadság, hogy a saját hibáik által fejlődhessenek. Mert ezek a hibák nem mások, mint a tanulás különböző lépcsőfokai. Mi magunk se lennénk azok, akik vagyunk, ha valaki megóvott volna minket minden nehézségtől.

Néha azzal szembesülünk, hogy mások megmentésére törekedve elkerüljük a saját küzdelmeinket. Kívülről szemlélni könnyebb, mint belülről átlátni a saját életünket. Mások problémáit megoldani egyszerűbbnek tűnik, mint a saját lelkünk mélységeivel szembenézni. De minden, amit a másiknak adunk, az önmagunkkal szembeni türelmetlenséget tükrözheti. Az igazi feladat mindig odabent kezdődik, mert amíg nem oldjuk meg a saját életünk kihívásait, nem látunk tisztán másokéban sem.

Amikor megtanuljuk elfogadni saját tapasztalatainkat, tisztelettel és alázattal nézhetünk másokéira is. Mert mindenki azzal az úttal teljesíti be a saját sorsát, amit ő maga választott.

Az életünk egyik célja, hogy rátaláljunk a saját belső erőnkre. Ez az erő tesz képessé minket arra, hogy támogassuk a másikat – nem azért, hogy helyette járjunk, hanem hogy mellette maradjunk, csendben és szeretettel, amíg ő is készen áll, hogy a saját útját megtalálja.

Mert mindannyiunk élete egy történet, amit egyedül kell megírnunk.
Guzsik-Mohácsi Viktória