A XX. században élt egy magyar származású francia szerző, aki Vercors álnéven írt.

Az egyik, nagyon érdekes regényének az a címe, hogy Sylva: a hőse egy róka, amely gyönyörű nővé változik. Egy fiatalember beleszeret, és összeköltöznek, no, de nem könnyű ez az együttélés, mert a lány a lelkében még róka, csak a teste emberi.

A regény annak a történetét beszéli el, hogy Sylva miként válik állatból emberré. Ennek a folyamatnak az egyik döntő pillanata, hogy bár naponta ötvenszer, százszor elmegy a tükör előtt, ez semmi különös emóciót nem vált ki belőle. Ám eljön egy perc, amikor egyszer csak megáll, mert fölismeri, hogy ez ő. Abban a pillanatban kettéhasad a világa, önmagára, és minden másra, ami nem ő. Ettől pedig olyan kétségbeejtő magány szakad rá, hogy majdnem öngyilkos lesz.
Egyszer úgy hozta a szakmám, hogy magam is tanúja lehettem annak a tudati változásnak, amikor valaki ráébred, mit is jelent az, hogy „én”. Egy három és féléves kislányt hoztak el hozzám, aki annyira szorongott, hogy csak a mama ölében ülve volt hajlandó beszélgetni velem.
– Évike, szoktál álmodni? – kérdeztem tőle.
– Szoktam – válaszolta.
– Jót, rosszat?
– Jót, is, rosszat is.
– Légy szíves, meséld el nekem egy rossz álmodat! – kértem.
– A múltkor azt álmodtam, hogy a közértben voltunk anyuval, és odajött egy ronda huligán, és olyan csúnyát mondott. Ugye, anyu?

– Évike, ezt te álmodtad, én nem tudom! – válaszolta a mama.
Évike halálosan elkomorult.
– Anyu, te nem tudod azt, ha én veled álmodom? – kérdezte.
– Nem – válaszolta a mama – azt te álmodod.
– Anyu, te azt se tudod, hogy én mikor álmodom?
– Azt sem – felelte a mama.

Olyan kétségbeesés fogta el a gyereket, hogy alig lehetett megnyugtatni, mert hirtelen megértette, hogy ő és az anyja két különböző ember. Megszűnt a közös létük. Kiszakadt belőle. Borzasztó érzés!
Ha az ember kiszakad a kozmikus harmóniából, tehát a világ szétesik „én”-re és minden másra, ami nem „én”, akkor legalább szeretné a világot minél inkább beépíteni az énjébe, minél inkább birtokolni. Vagyis a szerzés és a birtoklás, mint alapvető életcélok, megjelennek a tudattalan által motiválva. Minden legyen az enyém!

A tárgy, a pénz, a hatalom! A másik ember! A szerelmem, a barátom, a gyerekem is! Minden! Mindent építsek be a személyiségembe úgy, hogy én birtokoljam! Ha már nem tartozom bele a kozmoszba, akkor a világ tartozzon belém, minél nagyobb mennyiségben. Akárcsak a kis gömböc a népmesében, az ember is mindent fel akar venni magába. Tudást, ismeretet, karriert, gazdagságot, szerelmet, nőket, férfiakat! Amit csak bír, meg akar szerezni, és meg akar tartani. Ez az alapvető mozgatónk, mert az énnek ez a kiterjesztése biztonság- és hatalomérzetet ad.”
Popper Péter

Megerősítés: Életünk során jönnek-mennek az emberek…

Idegenekből lesznek a barátaink, élettársaink. Az a fiú, akinek a nevét se tudtad valaha, a férjed lesz, és a bömbölő kis hústömegből, akit sohasem láttál, mert a testedből bújt ki, lesz majd a gyermeked, aki melletted nő fel, veled öregszik és életed főszereplője lesz.

Ismeretlen volt. Azt sem tudtad, hogy létezik – most pedig félted, szereted, dühös vagy rá, aggódsz miatta. Ha ezt a szót hallod, hogy “szeretet”, ő jut eszedbe…
De az életed színpadán nemcsak szaporodnak, csökkennek is a szereplők.
Jönnek és mennek.

Fölbukkantak valahonnan, a kulisszák mögül, s eltűnnek, ugyanott. A játéktéren csak a hiányuk marad.
Hány idegen embernek mutatkoztál be, akiből aztán a sorstársad lett? Emlékszel, hol találkoztál először azzal a vadidegen lánnyal, aki később a feleséged lett?
Mikor tudtad meg a nevét?

Mikor dőlt el, hogy ezentúl vele, együtt?… Mikor szült gyereket?… S a gyerek, akinek nevet adtatok, mikor ment egyetemre? És mikor mondta ki először, hogy ő is megnősül?… És mikor hagytad el a hitvesedet?… Mikor tudtad meg annak az idegen nőnek a nevét, akiért elhagytad őt?…
És mikor vetted észre, hogy az asszony, akinek testéből előbújtál, s akire valaha úgy néztél, mint egy jóságos istennőre… mikor vetted észre, hogy az anyád öregszik?… Ereje elszállt, alig tud már járni… Mikor szembesültél azzal a gondolattal, hogy többé nem láthatod? Elmegy.
Jönnek és mennek…

Egy ember van, egyetlenegy, akivel mindvégig együtt élsz: önmagad.
Te is változol, nem is keveset, de te vagy az, aki a legtovább marad.