A férfiak háborúztak az 1900-as évek előtt is.

Csak annak volt értelme. Valami biztosan. Mert aztán az Első és Második Világháborúnak semmiféle értelme nem volt. Így kellett, hogy legyen, Mert ennek lettek nagyon súlyos következményei. A Nőkre és a Férfiakra nézve.

A férfiak elmentek a háborúba. A nők otthon maradtak. Éheztek, fáztak, csecsemőkkel bújkáltak, túléltek erőszakot, gyalázatot. Összefogtak. Közben a férfiak a fronton éheztek, fáztak, rettegtek, öltek és haltak. Majd hazajöttek. Vagy jeltelen sírokban nem lelik békéjüket.

Akik hazajöttek, iszonyú meggyötörten, csonka végtagokkal, szinte halott lélekkel, azok a férfiak vajon mire érkeztek haza? Arra, hogy rájuk már nincsen szükség. Hiszen a nők túlélték. Nélkülük. Már mindent, és bármit megoldanak. Nélkülük. Hát mit csináljon most a férfi?

A férfi, aki csak úgy tudta túlélni, hogy kilépett a Szeretetből. Mert a Szeretetben nem lehet harcolni. Kilépett Onnan, és kint is maradt. Azt hiszi, nem tud a Szeretetben lenni, mert rá már nincsen szükség. Akkor meg minek? Aztán a férfi már nem tudta tisztelni a nőt. Ahhoz, hogy erejét érezze, ahhoz le kell uralnia a feleségét, a kedvesét. Ahhoz, hogy újra teremtőnek érezze magát, ahhoz el kell gyengítenie, el kell értéktelenítenie a nőt. Ebben a mintában pedig a nők is benne vannak. Leértékelik, lealacsonyítják magukat, hogy megfeleljenek. Csak úgy tudják szeretni a férfit, ha megalázkodnak. Így tudnak találkozni. Vagy nem. Mert a Szeretet ezt nem engedi. Panaszkodik a férfi, és panaszkodik a nő. Azért, mert egyedül van. Mert nem tud kapcsolódni. Mert közel száz éves mintát hordoznak. Mi lehet a megoldás? Talán a nők elkezdhetnék értékelni magukat? Talán a férfiak kinyithatnák a Szívüket? Talán a nők újra magukba fogadhatnák a gyengédséget? Talán a férfiak meghajolhatnának a nők előtt? Talán a nők is meghajolhatnának a férfiak előtt? Lehet. Egy biztos csak: mindkettőnek akarni kell újra Találkozni. Találkozni a Szeretetben – először is saját magunkban a Férfinak és a Nőnek.”

Bert Hellinger

Életfestők

A szavak nélküli kapcsolat

Túlzott szerepet tulajdonítunk a beszédnek. Mintha a másikkal való kommunikáció egyenlő lenne mindennel, ami köztünk van egy másik lélekkel.

Pedig a párbeszéd csak az egyik fokmérője-igaz fajsúlyos része-annak, ami megmutatja a kapcsolódás minőségét.

Ha szavak nyelvén sikeresek vagyunk, a felszínen stabilnak mutathatja az összetartozást.

De valóban elég ez?
Mi van a mélyebb szinten?

Ahhoz, hogy a lélek szintjét érzékeljük egymást a szavak mögé kell nézni.

Hogyan tegyük mindezt?

Érdemes többszöri alkalommal megfigyelni, hogy mikor találkozunk a másik személlyel, mik az elsődleges érzéseink és mit látunk rajta. A megörülés, mosoly, szeretetben köszöntés-e a légköre az egymáshoz érkezésnek.

Milyen a fizikai kontaktus köztünk?

Van-e puszi, ölelés, egy kedves simítás vagy egy melegséget sugárzó nézés?

Milyen a szemek kölcsönhatása?

Egymás szemébe nézve beszélgetünk, megadva a tiszteletet és a figyelmet, vagy telefont nyomkodva, esetleg mással is foglalkozva kommunikálunk.

Milyen tettek követik a kommunikációt?

Az történik amiben szóban megállapodtunk? Mindketten tartjuk magunkat hozzá?

Olyan cselekedeteink vannak, amelyekben túlsúlyban a másikat is szem előtt tartjuk, vagy mindig önérdekből működünk?

Teszünk bármit is kizárólag a másikért, az ő boldogságáért? Lehetnek ezek a legkisebb gesztusok is, amik azt mutatják látjuk és figyelünk rá.

Végül kérdezzük meg, milyen érzésünk van az együtt töltött idő után?

Feltöltődünk?
Gazdagodik a lelkünk?
Sugárzóbbá válunk?

Vagy feszültté, fáradttá esetleg üressé vagy nyomottá, mikor egyedül maradunk.

Ne csak a szavakra, a tettekre, érzésekre és az energiákra is figyelj, ha tisztánlátásra vágy egy lélektársaddal kapcsolatban.

Lehet, hogy valakivel mélyebb kötelékeket, míg mással eltávolodást, vagy pedig illúzió kapcsolatot fogsz felismerni.
Az igazság pedig érted van, téged szolgál majd.

Szívem szeretettel teli teréből:

Héderváry Kovács Anna / Lélekutadat járva

A szeretet a legnagyobb erő, a mi egyetlen és örök választásunk.