2024.07.15.

Mihály Arkangyal Jóslata tavaszi napokra.

Az ember jár-kel a világban, mint valami nyugtalan vadállat, és valamit keres. De alighogy megtalálja, már hasznot akar belőle, és ezzel el is rontja a dolgokat. Mert a világ nem arra való, hogy hasznot hozzon valakinek.

A világ arra való, hogy szép legyen, békés legyen, jó legyen. Hogy élni lehessen benne, fáradsággal, de haszon nélkül. Mert az élet értelme a szép.

És a haszon a leghaszontalanabb szó, amit az ember valaha is kitalált. Pedig ma már annyira van vele, hogy ha valami szépet meglát, nyomban arra gondol: mi hasznom lehetne ebből? S ezért van az, hogy amit ilyen céllal fölépít, az hamarosan le is dől. Legtöbbször egy másik ember dönti le, aki irigyli a hasznot, és a helyén nem marad más, csak egy folt csalán: az ember örök nyoma.

Gyűjtenek, sokkal többet, mint amennyire szükségük van, mind csak gyűjtenek, gyűjtenek, s már nem is tudják, hogy miért. Mint az emberek, éppen. (…) Én ha valamit dolgozom, azért csinálom, hogy éljek. De ezek azért élnek, hogy örökösen dolgozhassanak valamit, aminek már nincsen is értelme. És a végén nem is élnek, csak dolgoznak, dolgoznak. Amíg meghalnak, addig. Mint az emberek, akik a falvakban élnek, meg a városokban, és egész életükben csak dolgoznak, hordják össze maguk köré a sok mindent, és nincs is idejük ahhoz, hogy örvendeni tudjanak az életnek.

Wass Albert: A Funtineli Boszorkány (részlet)

Semmi sem tükrözi érzékletesebben a szomorú életet, mint az emberi test. – írja Naguib Mahfouz egyiptomi író, A vágy palotája című művében (mindenkinek ajánlom szeretettel).

Többször elolvastam ezt a mondatot, és közben nem tudtam elvonatkoztatni, anyám, apám, távolabbi rokonaim, barátaim, szeretteim általam látott s érzékelt életútjától és igen, sajátométól sem. Láttam az előre görnyedő vállakat, az önmagukat védelmező karokat, a lesütött tekinteteket, a megtört tartást, a betegségeket, a rákot, öngyilkosságot, persze a hetvenévesen is egyenes gerincet és büszke tartást sem hagytam figyelmen kívül, a jó példákat is láttam, az ötvennégy évesen megfogant nőt is, és az ő boldogságát a szerény, de nem nélkülöző életében.

Láttam a tiszta tekinteteket is, a nevetéseket és a jobbat is. Gondolataimban sorsok villogtak egymásra rakodva, egybefolyva, mintha válaszutat jeleznének, valahogy úgy, ahogy egy jelzőlámpa teszi, a város legnagyobb és legforgalmasabb kereszteződésében, amikor csak a sárga működik, és irányt adó jelzés nélkül, egymást figyelve, szabályokat ismerve, azokat sokszor áthágni akarva, nekünk kell döntenünk ki előbb, ki később, lassítva, gyorsabban, hogyan, merre megy.

Anyám testéről, betegségéről, szenvedéseiről többször írtam, engedélyt adott rá, azt mondta, ha haszna van, jót ad, s ha engem felszabadít, megnyugtat, akkor bátran írjak le bármit, ő sosem fog haragudni érte, és kért, hogy ne hagyjam, hogy az érzéseimért hibáztassanak, bántsanak, legkevésbé engedjem, hogy megkérdőjeleztesse velem bárki, a valóságérzetem vagy saját magam. Szóval sokat írtam róla, miatta, belőle, fogok is, minden leélt pillanata ihletem, nem csak az írásban, de az életben, arra legfőképpen, hogy merjek, akkor is, ha félek, bátor legyek. Törekszem ugyan, de be kell látnom, hogy nem mindenben vagyok az, még mindig tanulom a lépéseket az utamon, bukdácsolok, pofára is esem olykor, mert az élet ilyen, mert vannak határaim, bizonytalanságaim, gyarlóságaim, rossz tulajdonságaim, hibáim, csúf szilánkok bennem. Vannak dolgok amikről nem beszélek, sem írok, még a terapeutám sem tudja felszínre hívni belőlem, csak egyetlen ember volt képes rá eddigi negyvennégy évem alatt, s elmondani sem tudom, hogy ez mit jelent. Talán egy másik fajta boldogságot, elég érzést bennem, egy olyan békét s nyugalmat, amit soha nem éreztem életemben.

Napra pontosan három hete szétszabtak, kivették belőlem, ami nem belém való, összevarrtak, majd azt mondták pihenjem ki, utána már minden jó lesz, nem fog többé fájni. A lélekben található cafatokat, miért nem lehet így kezelni? Megbetegszik az is, megesik, hogy elgyepálta az élet, széttépték akik rosszul szerettek, s facsartunk rajta magunk is, ahogy mi szerettük magunkat cudarul, meg amikor közben önámítottunk.

Évekig elhitettem magammal, hogy jól voltam, miközben éreztem az igazat. Elég könnyen beszélgetek, megnyílok, kimondom, leírom, szembenézek, beismerek, tanulok, figyelek, mégis vannak dolgok, amiknek nem adtam szavakat, talán azért, hogy így valahogy kevésbé igazzá tegyem őket. De ez lehetetlen, mindegy milyen mélyre temeti az ember, mindig érzi az igazságot, azt a másikat, a zsigerit, a nem szebb szavakba felöltöztetettet. A kis fájdalomcafatjaimat magamban hordoztam évek óta, néha észre sem vettem. De a test mindent érzékel, nem lehet átvágni, ő nem valaki más, nem a személyiség, sem a tudat, a viselkedés, vagy a mosoly, a megfelelési kényszer, a hinni akarás, hogy szeretetünk nem hiábavaló, megment, megjavít, életeket tesz szebbé, s talán ezért mi is érdemlünk belőle.

A test pont úgy ahogy a lélek, mindent tud s érez. Tökéletes gépezet. Nem tűri a kimondatlant, az eltitkolt érzéseket, a haragot, a szégyent, az önbántalmazást, mások érzéseinek magunkba szívását, a lelkünkből levált cafatok szúrását, ahogy a húsunkon keresztül is akár, de kitörni vágynak vagy ha nem, csak véreznek és elveszik a helyét az egészséges életnek. A test türelmes ugyan, de csak egy pontig, aztán jelez, majd megálljt parancsol. Huszonkét napja szinte csak fekszem. A testem nem nagyon enged mást csinálni. Évekig fájt, ki akarja pihenni, amit ki kellett.

Az utóbbi négy napban napi egy óra sétát azért megtettem, hogy erősödjem, fokozatosan, le-leülve, lassan, lépésről-lépésre. Utána teljesen kimerülten dőltem ágyba, s közben azon kaptam magam, hogy életemben először végre kedvesen szemléltem a testem. Annyi mindent túlélt, sok fájdalmat kibírt, ütött-kopott, eléggé szabdalt, bár szépen hegesedett eddig is, erős, mégis rettentő érzékeny. Mostanában ismerem be, hogy mennyire. Megvisel a felismerés, hogy amióta ezekben a napokban, fekvő állapotában végignéztem a dekoltázsomtól a lábujjamig, nem tudtam mást tenni, mint végre szeretni őt. Nem maradt más lehetőségem, elnézve őseim, édesanyám példáját posztom első mondatának tükrében. Azt hiszem, életemben először ezekben a napokban láttam meg igazán, hogy hol szép, és tudtam kedvesen végig simogatni ott, ahol kevésbé az. Sosem néztem ennyiszer rá életemben. Nem szerettem. Nem nézegettem a tükörben soha, még tininek sem, nem figyeltem rá, hogy milyen. Nehéz beismerni, mert tudom ez mit okozhat egy nő életében, de sajnos sokszor gyűlöltem, hibáztattam a testem. Azzal hitegettem magam, hogy nem tudom miért. Pedig tudtam. Ahogyan most is tudom, s azt is sejtem, ez hova vezethet el engem.

Talán valakik vigyáznak rám odafentről, mert ezekben a napokban szinte ajándékként kaptam a felismerést, a valódi húsba marót, hogy ami rossz történt velem, az nem az én hibám. A bántalmazások, a fájdalmak, a vetéléseim, az endometriózis nem büntetésem vagy a testem hibája, egyszerűen nem gyűlölhetem ezt a szentélyt, amiben élek, nem utálhatom amikor gyenge volt, áldozat, amikor elvette az erősebb, amit el akart belőlem, nem vethetem meg saját érzékenységem, magamat sem, hogy volt idő amikor másnak elhittem, hogy utóbbi túl sok, hátráltat, haszontalan, csak gyengíthet engem. Nem zsigerelhetem ki a testem önbüntetésből, mert elhiszem, hogy nem jó, érdemtelen, sem tagadhatom, hogy ez is megesett. Magamba kell fogadnom minden porcikáját, bármilyen furcsán hangzik is ez. El kell fogadnom, hogy hiába csiszolom az elmém, a lelkem, nem jól csinálom, ha a testem nem fogadom szeretettel és tisztelettel, lelki és fizikai érzékenységem külön választom, miközben gyengeségnek képzelem és titkon, önmagam előtt is tagadva, de átkozom magam érte. Becsülnöm, gondoznom és szeretnem kell az egészem, mert ha nem teszem, eljutok oda, ahonnan nem lesz visszaút, s elvesztem mindazt, ami számomra még szép lehet az életben.

A belső hangja!

Nagyon erős hatások vannak jelenleg az égen, nagyon erős az égi vezetés mind belül és kívül.

Érdemes nagyon odafigyelni a gondolataidra, álmaidra, főleg mikor álmodból visszatérsz, hogy milyen képek formálódnak, mire vezetnek rá, vagy érdemes meditálni, csak úgy elbambulni, hagyni, hogy történjenek a dolgok és azokban megfigyelni mire nyílik a kapu és milyen üzenetek jönnek át. Most valóban azt javaslom ne rohanj, a rohanás megvár. Tudom, dolog van, munka van, család van, de figyelj ezekre a történésekre, főleg azokra, melyek nem a napi rutin körül járnak.

A napokban a kütyüt is próbáld letenni, hogy saját magaddal, magad gondolataival foglalkozz. A gondolatokkal elsősorban, abszolút észrevehető most az is, hogy az elme duruzsol, vagy az isteni hallatja magát, vagyis meghallhatod saját hangod, hogy tudd melyiket kövesd tudatosan.

Tóth Gabriella Csillagtenger

Egy nő gyönyöre nem akkor kezdődik, amikor leveszed a ruháit, vagy amikor megérinted a testét.

Egy nő gyönyöre akkor kezdődik, amikor üzenetet küldesz neki, hogy gondoltál rá; hogy vele indult a napod.
Akkor kezdődik, amikor találkozol vele, és meghallgatod őt, mosolyra fakasztod, fogod a kezét, a szemébe nézel.
Egy nő gyönyöre nem akkor kezdődik, amikor leveszed a ruháit.

Az apró dolgoknál kezdődik, amikor egy mondatban megemlíted őt, amikor mind a ketten ugyanarra gondoltok, és ugyanazt mondjátok. Amikor vannak közös kis titkaitok, amit csak ti tudtok, és értitek meg. Amikor a haját kisimítod egy mozdulattal az arcából,
vagy annál a viccnél, amit akkor mondtál, amikor csak sírni akart.
A gyönyör nem fizikai készség, hanem érzelmi érzékenység.

Nem akkor indul, amikor a hajába markolsz, hanem akkor, amikor fogod a lelkét, és táncra perdíted.

error: Content is protected !!